«vissza   nyomtatás

Beszélgetés N. Nagy Tamással és Somosi Jánossal a pécsi Nagy Kiállítótér pályázat nyertes tervezőivel

szöveg: Somogyi Krisztina
 
Kik vagytok ti? Milyen formáció készítette a Képtár győztes pályázatát?
 
SJ: Hárman vettük ki a pályázatot, mi ketten és Galambos Sándor. Hozzánk az Iparművészetin most végzett, vagy még odajáró hallgatók kapcsolódtak. Az épület világítását tervező barátunk, Haász Ferenc, hozta Mechle Balázst, a többiek aztán az ő révén jöttek. Mint a fának a gyökere úgy ágazott szét a dolog.
  
NNT: Mi ketten együtt voltunk mesteriskolások úgy 14 éve. Legfőképpen családi házakat terveztünk, de voltak közös munkáink is, így a Szingapúri Konzulátus épülete a Szabadság-hegyen. Terveztünk ipari épületet, egy karosszéria áruházat a Röppentyű utcába, és volt még két közös családi házunk is. A harmadik barátunk nem építész, ő kiállításokat szervez, így az Antik Enteriőr kiállítást a Műcsarnokba és a PLUG-ot. Ő szólt a pályázat miatt, vele együtt mentünk el múzeumokat nézni Európába, könyveket vásároltunk és elmondta, melyik miért jó szerinte.  
 
Ő volt az oka annak, hogy elindultatok a pályázaton?  
 
NNT: Ő hívta fel a figyelmünket a pécsi pályázatokra.  A hangversenypályázatról lekéstünk, a könyvtárat lementünk megnézni, de kissé későn, ezért azzal az elszánással, hogy ha ott lenn azonnal eszünkbe jut valami, akkor elindulunk, különben nincs már időnk. A hely azonban nem volt inspiratív, ezért nem dolgoztunk rajta. Később, amikor a múzeumra kiírták a pályázatot, az nagyon tetszett nekünk. Mind a helyszín, mind a program inspiráló volt. 
 
A helyszín szépségei evidensek. A programban mi tetszett? 
 
NNT: Eleve az a tény, hogy képtárról van szó, elég tág teret adott a képzeletünknek. Úgy éreztük, bármit csinálhatunk. Tetszett a kiírásban, hogy annak ellenére, hogy egy nagyon szép belvárosi helyen van a tervezési terület, nem azt írták, hogy be kell illeszteni valamit a meglévő építészeti közegbe, hanem hogy egy emblematikus épületet akarnak, ami jelként működhet Pécsett. Számunkra nagyon izgalmas volt annak a lehetősége, hogy egy jelet helyezhetünk el, tehát hogy nemcsak a fontos műemlékek mellé kell besoroljunk. Szerintem Pécsett kevés eddig az építészeti jel, hiszen mit ismerünk: a Székesegyházat és a Dzsámit? Építészként érdekes és fontos kihívás lerakni még egy jelentős hangsúlyt. Ez érdekelt. 
 
Általánosítva is igaz számotokra, hogy az építészet alapvető értékeinek a hely szellemének megértését és a jelszerűséget, emblematikusságot gondoljátok? 
 
SJ: A hely minden épület esetében fontos. Az emblematikus jelleg nem mindig. Sőt! Inkább a szerényebb viselkedésmód áll hozzánk közel, de itt ez most kihívás volt. Érdekelt, hogy más kell terveznünk, mint amit eddig megszoktunk. 
 
A helyszínből mi volt számotokra a meghatározó? 
 
SJ: Elsőként a nagy zöld felület jelenléte, tehát az a tény, hogy viszonylag kis házak állnak egy nagy parkban. Maga az utcakép is fontos volt, ennek jellegét mi kisvárosiasnak éreztük, ahol viszonylag kisméretű épületek sorakoznak, ehhez a mi épületünknek is úgy éreztük alkalmazkodnia kell.
  
NNT: A park volt inspiratív. Az volt furcsa, hogy Pécs közepén voltunk, a környéken rengeteg ember volt, de ott benn alig volt valaki. Mintha az a hely kissé el lenne dugva. Ezt a pályázatban úgy fogalmazták meg, hogy szeretnék megnyitni a területet. Érdekelt annak a lehetőségét megteremteni, hogy az emberek bemenjenek, felmenjenek erre a területre.
  
SJ: Mi ezért nem is egy házat terveztünk, hanem egy szoborparkot, amiben a mi házunk is műalkotásként, nagy plasztikaként jelenik meg. A mi házunk az alsó két földalatti szinten majdnem az egész telket elfoglalja, csak a felszín felett bomlik szét különálló tömegekké. A beépítés kitalálásánál alapvető dolog volt, hogy a kb. 6000m2 házat kell elhelyeznünk 400-500-600m2-es épületek között.    
 
A Modern Magyar Képtár anyagát megnéztétek-e? Inspiráltak-e a térképzésben az ott látottak? Arra gondolok például, hogy vannak olyan installációk, amelyek kifejezetten egy konkrét térre lettek kitalálva, mint például El Kazovszkijnak egy munkája.  
 
NNT: A konkrét elhelyezéssel nem foglalkoztunk. Addig jutottunk, hogy a képtár anyagánál csináltunk egy nagy teret egy bevilágító körül, amely szabadon osztható, és a mellette lévő épület három szintjén pedig osztottabb, kisebb tereket helyeztünk el. Ezzel differenciáltunk. 
 
Ennek a bevilágítónak az Üveghegy nevet adtátok. Nekem a Louvre-ban álló, Pei által tervezett üvegpiramis jutott elsőként róla az eszembe. Ez az analógia létezett bennetek? 
 
SJ: Üveghegyünk egy kristályszerű képződmény, amely lemegy egészen az alsó szintig. Tudat alatt lehet, hogy munkált bennünk Pei piramisa, de nem gondoltunk rá. Bár most hogy említed, sok a rokonság, mert például az is vízben áll és a miénk is. Mi a funkcióból indultunk ki, a két alsó kiállítóteret akartuk így megvilágítani. Azt akartuk, hogy a legalsó nagy kiállítótérbe is jöjjön be természetes fény. Egy szinttel feljebb a Modern Magyar képtár terében pedig már fényes formaként is megjelenik.  
 
A Víz fontos szerepet kapott a tervetekben. Miért? 
 
SJ: A víz az utcán is megjelenik. Az Aranyos Kút nevű csobogó az utca végén található. A szobor egy férfialakot ábrázol kőtállal. Mi arra gondoltuk, hogy ennek a vizét túlcsorgatjuk, és medencéken keresztül lebuktatjuk, majd kihasználva azt a tényt, hogy az utca onnan lejt, egy kis vízfolyást képeznénk ki a járda mentén. A víz így hol elbújik, hol előbukkan, néhol csobogókat képez. A víz vonzza az embereket; a víz az élet jele, márpedig a Képtár udvarába éppen ezt kell bevinni. Az udvarban a tónak más szerep is jutott: kissé le akartuk ott határolni a területet, de nem akartunk korlátot elhelyezni. Mivel az épületünk sem archetipikus forma, nincs hagyományos ablaka, ajtaja, teteje, nem lett volna szerencsés direkt módon, korláttal vagy kerítéssel jelezni a lehatárolást sem.
  
NNT: Az is fontos volt, hogy a terület, mint közlekedési csomópont jelent meg bennünk. Átjárható területként képzeltük el, amelynek a közepén egy park-szerű pihenő van, amelyhez jó, ha tartozik víz. Fontos volt, a tavacskák telepítésében, hogy a tömbök különböző tereket fogadjanak maguk köré. Így alakul ki a kávézórész, egy átrium; létrejön a lelátóval egy szabadtéri színpad, és egy olyan kis pihenőkert az üveghegy csúcsával, ahol gyerekekkel lehet jól játszani.  
 
Felülről megközelíthető a terület? Ez a kiírásban elvárás volt… 
 
NNT: Nem értettünk vele egyet, de egy hidacskát fentről áteresztettünk az úton és egy csigalépcsővel leengedtük az embereket. Úgy gondoltuk, hogy lentről, a meglévő útról simán meg tudjuk tölteni a múzeumot. Voltak próbálkozásaink a hátulról való megközelítésre, nem tartottuk szerencsésnek és a többi pályázó próbálkozásai sem győztek meg minket. Nekünk még a gyalogoshíd is furcsa. Nem indokolt. Éjszaka le kell úgy is zárni, fentről pedig máshogy is le lehet jutni, hiszen csak egy sarokra onnan van út. 
 
Az egyik legérdekesebb kérdés, a képtár és a Székesegyház viszonya. Ti hogyan gondolkodtok erről? 
 
SJ: Az alapkoncepciónak része volt – és ez az alaprajzokon jól olvasható – hogy van egy teremsorunk, amelyen ha végig sétálunk, kiérünk egy közlekedő részbe, amely egy elnyújtott lépcső, majdnem rámpa, a belső kertre tájolva. Tehát a termek közti vonulást időről időre felváltja egy másik látvány, a külső világé. Amikor a közlekedő végén visszajutunk a termekbe ott mindig hagynánk egy nyílást, mert onnan pont rálátni a Székesegyházra. A látvány szép és fontos tájékozódási pont is így.     
 
A maketten a tervetek egy luminóz test, egy belülről világító tér, de a vasbeton elé húzott polikarbonát máshogyan fog viselkedni. Jól gondolom?  
 
NNT: Világítani valóban nem világít, lévén ez tényleg egy zárt vasbeton doboz a funkcióból adódóan. A polikarbonát csak fényáteresztő szerepet ölt be.  
 
A polikarbonát nem kifejezetten nemes anyag. Miért ezt választottátok? 
 
SJ: Ha ránézel a polikarbonátra, mélysége van. A matt üveg egészen máshogy viselkedik, mint egy mattított polikarbonát. Lágysága van. Puhasága. Belelátsz az anyagba. Az üveg ezzel szemben kemény, megálljt parancsoló. A rövid oldalakon és a tetőn homogén kőburkolat van. Adott tehát egy kemény kő héj, amelyre ráfeszül ez a lágy polikarbonát hártya. Engem nagyon érdekel, hogy mi történik akkor, amikor két anyag egymás mellé kerül, izgat, hogy mit vált ki belőlem az együttes hatás. Itt, egy abszolút 20. századi ipari anyagot, a polikarbonátot, és egy évmilliós anyagot, a követ képzeltük egymás mellé tenni.  
 
Van-e ebben a kettősségben egy olyan általánosabb érvényű jelentés, amely a kortárs művészetre vonatkoztatható, tehát hogy abban van valami örök érték és van valami, amely új, előre mutató, útkereső? 
 
SJ. Igen van. Ami a múltban van az már egy megkövült dolog. De mi mindig a jelenben élünk: ezt jelképezné a polikarbonát és a letapogatható múlt, a kő keret. 
 
A belső térben milyen anyagokat képzeltetek el? 
 
SJ: A polikarbonát ott is megjelenik, az előcsarnokban egy nagy polikarbonát fal ötlik szemébe a látogatónak. A feljebb lévő terekben is az üveg-polikarbonát fal a szembeötlő.
  
NNT: Nyitott tereket szerettünk volna: az előcsarnok, a könyvtár-rész mind luminóz közegben van. A kiállítóterekből ezekbe a terekbe átérve olyan a hatás, mintha egy jég belsejében menne az ember. Úgy képzeljük, olyan a látvány, mintha a fény esne át a jégen. A kiállítóterek persze zártak, fentről kapják a fényt, a fölső egy méteren jön be a fény. Egy szalagablak fut végig a házon, amelyeket azonban teljesen be is lehet zárni, és akkor teljesen sötét dobozaink vannak, amelyek csak mesterséges megvilágítást kapnak. Az alsó kiállítóterekbe pedig az üveghegyen át jön be a természetes fény. Ez a bevilágító a legalsó szinten már csak ferdén álló vasbeton oszlopokat jelent. Tehát, ami a felsőbb szinten üveg doboz, az alul egy pillérsor, így az üveghegy alá be lehet állni. 
 
A nyertes Könyvtár pályázat belső tereit egy Kaptárnak mondott organikus forma kapcsolja össze, amely alá a legalsó szinten be lehet állni. Ismertétek a tervet? Ez a gondolat azzal rokon? 
 
NNT: Igen, itt is hasonlót akartunk megfogalmazni, csak más a funkció, nálunk ez egy bevilágító.
  
SJ: Számunkra azért volt fontos egy ilyen téri helyzet megalkotása, mert bennünk az az elképzelés élt, hogy a majdani, nagyon is változatos kiállítások sorában adott lesz egy sajátos téri helyzet, ami talán arra inspirál majd egy művészt, hogy a konkrét helyszínre találjon ki műalkotást. 
 
Bevallom, az épület formai kialakítása számomra kissé bizonytalan vagy esetlegesnek tűnő. Hogyan alakult ki, hogyan formálódott? 
 
NNT: Az egész konfigurációja a helyszín beépítéséből következett. A meglévő épületek elszórva tereket alkotnak, ezt szerettük volna folytatni. Egy sakktábla-szerű beépítést láttunk észak-dél irányban, mi is így szórtuk el a pavilonjainkat. Ebből adódott, hogy nem akartunk preferenciát felállítani az épületek és a terek között, hanem felrajzoltunk egy rasztert, ami pavilonokat határozott meg, ezek kiszakítanak a parkból részeket.  
 
Steven Hollnak van egy új múzeuma Kansas Cityben, ahol egészen hasonló építészeti formákkal dolgozik. Ismeritek a házat? Előkép volt? 
 
NNT: Személyesen még nem volt alkalmunk, de szeretnénk elmenni, megnézni. Valóban a kansasi múzeumát látva született meg bennünk több fontos gondolat, hiszen ő is egy nagy parkot rakott a háza fölé, Pécsett is a park volt adottság. Ez a hasonlóság megfogott minket, érdekelt, ahogy berakta tömegeket, megfogott minket. Általában Steven Holl személye és a múzeumai is fontosak számunkra.   
  
SJ: A helyszín bejárásakor fontos volt számunkra a Kőtár látványa: elméletileg berakták a föld alá, egy kis kőfal látszik belőle, meg egy felülvilágító, de az egész nem győzött meg minket. Ez az épület volt a kiváltó oka annak, hogy nem raktuk teljesen a föld alá mi az egész házunkat. Nem akartuk, hogy a két épületet összehasonlítsák. Ezért döntöttünk úgy, hogy inkább a Múzeum-negyed házaihoz érdemes kapcsolódni. 
 
Visszatérek a formához. A bejárat és a kiállítótér dobozának a kapcsolódása kissé esetlegesnek tűnik. Hogyan gondolkodtatok erről? 
 
SJ: Sokáig két külön épületünk volt, amelyet egy híddal kötöttünk össze. Hogy végül összenőttek, az jobban illet a koncepcióba. Lényegibb a terv így, hogy különböző alakzatok, természeti formák éppen összenőnek vagy szétválnak. Ebből adódik ez a fura érzet. Nem lelhet eldönteni, hogy a formák éppen most találkoznak, vagy most válnak szét.  
 
Ti tehát természeti analógiát képzeltétek el? 
 
SJ: Igen. Lehet ez kő, vagy kristály, de lehet élő organizmus is. Valami, ami egy kicsit nyúlik, kicsit cuppanós is, mint egy Barbapapa. Úgy gondolom, az épület igen különböző asszociációkat enged meg.
  
NNT: Volt egy tervfázis, amikor sokkal szabályosabb, különálló tömegeink voltak, de aztán haladtunk tovább és a formák elkezdtek megmozdulni. Közben észleltük, hogy a funkcióból is az következne, hogy a kettőnek össze kell érnie. Abban a korai fázisában a tervünk ezt még nem tudta. Később szabadabb lett a formálás és a belsőket is jobban tudtuk így kezelni. 
 
A kortárs múzeumépítészet-tervezésében két alapvető paradigma figyelhető meg. Az egyik visszafogottabb építészeti jelenléttel, egyértelműen a műalkotások befogadásának akar szép és megnyugtató közeget teremteni, a másik maga is műalkotásként, hangsúlyos látványelemként kíván létezni. Korábban azt mondtátok, szoborként gondoltok a tervetekre. Ez azt jelentené, hogy ti a második paradigmát kívántátok folytatni? 
 
NNT: Steven Hollnak nemcsak a Kansas Cityben lévő múzeuma meghatározó a számunkra, hanem általában is tetszik az, hogy olyan tereket próbál a kortárs művészet funkció számára tervezni, amelyek individuálisak és karakteresek. Tetszik, hogy olyan tereket képzel el, amelyeknek van atmoszférája, akusztikája, sajátos fénye, de nem öncélúan. Úgy érzem, éppen ezeknek a sajátosságoknak köszönhetően tudja a tér befogadni a műalkotásokat, talán sokkal jobban, mint egy teljesen neutrális tér. A tervezés folyamán több múzeumot is megnéztünk, így Nouvelnek az új párizsi múzeumát (szerk. Musée du Quai Brainly) és elmentünk Bécsbe is az MQ épületeibe is. A kívülről fekete tömbként megjelenő MUMOKban járva (szerk. tervező Ortner&Ortner) teljesen semlegesek a terek, építész szemmel a belső térben nem köti le semmi se a figyelmet. Nincsenek benne fények, nincsenek terek. Nem izgalmas.  
  
SJ: Túl absztrakt az a tér. Hall házai az összes érzékszervre hatnak. Látás, hallás, tapintás, szaglás: komplex módon komponáltak és nagyon hatásosak. 
 
A Ti házatok mennyiben próbálkozik ilyen multiszenzoriális helyzet kialakítására? 
 
SJ: Próbálkozik. Nem egy steril, elvont dolgot képzeltünk el, hanem az érzékelés és tapasztalás számára izgalmas tereket akartunk létrehozni. A két homlokzati anyagra ránézve rögtön két nagyon különböző minőség érzékelhető. Igen más megtapintani a lágy és puha polikarbonátot, majd a kemény és érdes követ. A látvány előrevetíti a tapasztalást. Benn a házban a különböző tereknek pedig egészen más és más az akusztikája.  
 
Ha már az előképeknél tartottunk. Mi a véleményetek Zumthornak a Bregenzben lévő múzeumáról, amelyet üveg határol? 
 
SJ: Igen ez is fontos előkép volt. Jártunk is ott. Hasonlóképpen viselkedik, mint a mi házunk, hiszen ott sem áttetsző az egész ház, ott is vasbeton falak vannak mögötte és csak bizonyos pontokon tetszik át a ház oda és vissza.
  
NNT: Azért az a múzeum nekünk már túlságosan is az építészetről szólt, öncélúnak tűnt. Látható volt, hogy az építészeti koncepciót a legkövetkezetesebben vitték végig, egészen az üvegmennyezetekig, de úgy éreztük, igazából az a ház nem arra van kitalálva, hogy ott bármit ki lehessen állítani. Mi arra törekedtünk, hogy a mi tereink bármilyen műalkotást be tudjanak fogadni, szemben mondjuk a bregenzi épülettel, amelyik bizonyos alkotások számára egyszerűen nem megfelelő fényviszonyokat teremt. 
  
SJ: A bregenzi múzeum számára alkotni kell. Az üvegmennyezetről szórt fény érkezik vissza, ez az adottság, viszont irányított fények egyáltalán nincsenek.
  
NNT: Ha már az előképeknél tartunk: még egy épület meghatározó volt a számunkra és ez Moneonak a hangversenyterme (Auditorio de Kursaal, San Sebastian). Annak az épületnek a jelszerűsége fogott meg minket, az, ahogyan egy fénylő tárgyként látszik a tengerparton. 
 
 A ti épületetek belső fala irdalt. Miért? 
 
SJ: Ezek az irdalások esztétikai elemek. A szándék az volt, hogy az anyag ipari jellegét elvegyük. Hogy általa átértelmezzük az anyagot. 
 
Grafikai kompozícióként gondoltok a felületre? 
 
SJ: Igen. Ahogyan elválnak egymástól az ablakok, összeérnek az ablakszemek egymással, vagy ahogyan egy nagy üres felületben megjelenik egy vonal, egy nyílás, az valóban látvány kompozíció. 
 
Elhangzott már Moneo, Zumthor és Holl neve. Akarnátok ezt a listát folytatni? Kik azok az építészek, akik számotokra érvényes gondolatokat fogalmaznak meg? 
 
SJ: Nekem a mesterem, Janáky István. A Mesteriskolán Janesch Péter volt az, aki a fontos volt, az egyetemen pedig Török Ferenc szavai voltak számomra meghatározóak.
  
NNT: A Mesteriskolán nekem is Janesch Péter volt az iránymutató, előtte Karácsony Tamás és Balázs Mihály mellett tanultam az építészetet.  
 
Mit tudtok a jövőről, hogy képzelitek? 
 
SJ: Alapítottunk egy kft-t Körte Építészműhely név alatt, és úgy tervezzük, hogy az egész társaság együtt dolgozik majd a terveken. Reméljük, hogy 2010-ig látjuk az időt. Még nem szerződtek velünk, de ütemezést kaptunk.

<< vissza