BESZÉLGETÉS BALÁZS MIHÁLLYAL
A PÉCSI TUDÁSKÖZPONT NYERTES PÁLYÁZATÁRÓL

Szöveg: Somogyi Krisztina
 
Miért a könyvtár pályázatot csináltad meg?
 
Van egy könyvem, amely híres magyar könyvtárakkal foglalkozik, benne van többek között a sárospataki, az zirci, a pannonhalmi, a keszthelyi. Nagyon régóta gondolkodom azon, hogy ezek miért templom-szerűek, miért ünnepelik meg látványos terekkel ezt a funkciót, a könyveket magukat. Évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy ma olyan sok a könyv, hogy közöttük biztosan vannak olyanok is, amelyeket már nem szükséges megünnepelni. Ez a kettősség, a téma pátoszos, másrészt végtelenül hétköznapi jellege nagyon érdekel. Izgalmas számomra egy olyan könyvtárat tervezni, amelyben megjelenthet ez a kettősség: tehát hogy vannak olyan könyvek, amelyeket meg kell ünnepelnünk, de vannak hétköznapi értékek is, amelyekre ugyanolyan szükségünk van, de pátosz nem kíséri a jelenlétüket.
 
Konkrétan a tervben ez a gondolat hogyan jelenik meg?
 
Ezért van a Kaptár. Ha jól megnézzük a tervet, akkor ebből a szempontból három rétege van. A belső mag, amit KAPTÁR-nak hívok, a legmisztikusabb, a legünnepélyesebb tér. A második, amely leginkább hasonlít egy klasszikus könyvtárhoz, a tudományos könyvtár nagy olvasója: ott rendezettség uralkodik, ez egyfajta nagyvonalúsággal, felemelkedettséggel párosulva jelenhet meg. A harmadik pedig a közművelődési könyvtár olvasóterei, a szabadpolcos rész, amely a hétköznapiság, a profán megnyilvánulás tércsoportja.
 
Nemcsak a könyvekhez való viszonyunk változott meg, hanem a mai kultúrában egészen máshogyan szerezzük be az információt, ezzel együtt a könyvtár szerepe is biztosan megváltozott.
 
Talán egy könyvtárba ma nem olyan tudatosan megy valaki, mint korábban. Talán azért is megy oda, mert szeretne ott lenni, ott több időt eltölteni, egy akkor és ott, véletlenszerűen létrejövő közösség része lenni. Ez a huzamosabb ottlét új szempontokat hozhat egy könyvtár tervezésében.
 
Téged foglalkoztatott-e az a kérdés, hogy számítógépes kultúra elterjedése hogyan hat vissza a könyvtárra?
 
A már említett általános változások mellett nagyon konkrétan is kellett foglalkozni a jelenlétével, hiszen megadott számú számítógépes terminált kellett telepíteni. Az érdekelt, hogy milyen jó lenne, ha az internetes olvasóknál is lennének különböző szintek. Az állóterminálokkal kapcsolatban engem például már az is zavar, hogy maga a szó azt sugallja, siessünk: a terminálok szemmagasságba legyenek, hogy csak rápillantsunk a képernyőre és rohanhassunk tovább. Ezekből az álló terminálokból a program szerint elég sok van. Mi ezeket mindjárt a megérkezéshez tettük, azokba a terekbe, ahol még nem elmélyült az ottlét. Olyan ez, mintha csak az előszobáig mennénk be egy lakásba: csak köszön az ember a háziaknak, nem időz, nem akar ott lenni, csak egy anyagot vesz át és megy tovább. A terminálok elhelyezését persze könyvtár-technológiailag más is indokolja, mert fontos, hogy az információs-pult közelében legyenek lerakva, de a tervezés során bennem az előbb említett ok miatt került oda.
A mai információs kultúráról pedig az a véleményem, hogy bár fontosnak gondolom a technológiai újdonságokat, ezzel együtt nagyon hiszek abban, hogy éppen egy ilyen helyzetben értékelődik fel annak a könyvtárosnak a szerepe, akinek a fejében van a tudás. Ma az a probléma, hogy egészen tágra nyílt a világ, mindenről tudunk, ha akarunk. Hihetetlenül sok hatás ér minket, ez zavart is kelthet. Az információ szelektálásában fontos szerep jut azoknak, akik segítenek tájékozódni: tanároknak, szerkesztőknek, könyvtárosoknak, stb. Szerintem ma az egyik legnehezebb dolog, hogy mit kezdünk azzal a mérhetetlenül sok impulzussal, amely ér minket. Építészként kifejezetten azt látom, hogy ha nem vagyunk képesek mindezeket lefordítani a magunk nyelvére, gondolkodására, a magunk igényeire, ha nem tudjuk hozzáilleszteni a magunk mentalitásához, akkor nem lesznek sajátosságaink, akkor elveszünk. Ha viszont képesek vagyunk arra, hogy egy belső szűrőn át csak bizonyos, számunkra fontos részeit engedjük át a mérhetetlen mennyiségű információnak, és csak azt tegyük a gondolkodásunk részévé, akkor valami ránk jellemző dolog születhet meg. Erre óriási szükség van, e nélkül a kötődéseink vesznek el. A nagyvilág dolgaival való azonosságainkat és az attól való különbözőségeket egyszerre fontos látni, ennek a kettőnek egyszerre kell az életünkben jelen lenni. Tehát nem tarom értelmes létnek azt sem, ha valaki csak a nagyvilág dolgait képes követni, és azt sem tartom értelmes létnek a mi kultúránkban, ha csak kizárólag a saját dimenzióival képes látni.
 
Mit gondoltál a tervezési helyszínről?
 
A korábban említett kettőségből, a könyvtár egyszerre ünnepi és hétköznapi jellegéből következően én azt az ideális állapotot képzeltem el, hogy a kiválasztott pécsi helyszín benn lesz a városban a régi házak között. Mert a város ilyen: vannak finom, megkülönböztetett helyei, és van az utca szintje, ahol mindent lehet. Ez a kettősség egy ilyen belvárosi helyzetben sokkal izgalmasabb lehetett volna, mint ezen a helyszínen, ahol ma nincs életerő, városi mozgás. Elég nagy hitre van szükség ahhoz, hogy az ember elképzelje, itt egyszer majd élet lesz, hogy oda kimennek az emberek, és majd ott lesznek és nem csak az állóterminálig mennek el. Mivel a könyvtár szerintem egyre inkább az ott tartózkodás élménye miatt fontos és nem a gyors információszerzés miatt a helyszín ilyen okokból nem szerencsés.
 
Hogyan gondolkodtál az Universitas utcán lévő, kifejezetten külvárosi funkciókat ellátó épületekről és a benzinkútról?
 
Az én épületem működik akkor is, ha azokat nem bontják le. Szerintem szükség van benzinkútra, és talán gyorsétteremre is, engem ez nem zavar. Én a kontrasztos helyzeteket nagyon szeretem. Mert ilyen az életünk.
 
Szóval nem zavar, hogy ha megépül, akkor majd a könyvtár épülete előtt ott állnak ezek az építmények, hogy azokon keresztül látni majd meg a könyvtárat?
 
Nem zavar. Egyrészt azért, mert az én épületem egészen más nagyságrend. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Nem arról van szó, hogy én is benzinkutat építek, csak egy picivel magasabbat, nem azonos súlycsoportban vagyunk. Azt gondolom, nagyvonalúnak kell lenni és engedni, hogy éljenek ott, amíg bírják. De ha lebontanák, akkor biztos, hogy nem lenne jó a helyére új benzinkutat építeni. Magamtól nem csinálnék ilyen szerencsétlen helyzetet, de ha ez az adottság, akkor megpróbálok toleráns lenni.
 
És ha a város úgy dönt, hogy lebontatja?
 
Biztosan méltóbb helyzet alakulna ki. Kérdés, hogy mit gondolnának a helyére? A mi tervünk azt mondta, legyen ott egy nagyvárosi park, az egész Balokány-ligettel összefüggően. Ebben a nagy parkban ússzanak a közintézmények: a koncertterem, a könyvtár és persze a most meglévő kollégium is, amely talán egy szállodává alakulhatna át. Ismétlem: magamtól ilyen sanyarú helyzetet nem teremtenék, nem építenék oda gyorséttermet, de ha már ott van, az más.
Amúgy engem legalább ennyire érdekel, hogy a 6-os útnak a város felöli útjával mi lesz, szerintem ez is fontos. Azt például beépíteném, mert az beépítésre való hely. Teljesen vegyes rendeltetésű házak valók oda, amelyeknek a földszintjén közösségi funkciót helyeznék el, följebb lakásokat. Ha jól értettem a pécsiek elképzelését, talán a 6-os út forgalma javarészt el fog távolodni innen, így alkalmassá válhat a hely az ott lakásra. Nagyon jó volna, ha nem telep-szerűen építenék be, és legfőképpen ha nem egyszerre készülne el az egész, és nem egy építész, nem egy manír által. A hirtelen építésekre csak rossz példák vannak. Az lenne számomra a szép, ha az új közintézmények mellett kinőne ott egy város, ha valóban arra mozdulna el Pécs, mert akkor lenne értelme egy olyan nagy ligetnek, amilyen a Balokány-liget, akkor válhatna érthetővé egy olyan elképzelés, hogy ebben a nagy életteli parkban jelentős épületek állnak. Fontos volna a Zsolnay-gyár megnyugtató átgondolása is, az lenne a legszebb, ha maga a gyár működne méltó módon. Hihetetlen nagy érték van ott.
 
Az épület formáját milyen erővonalak alakították?
 
Két formáról is beszélhetünk: az épületnek van egy külső formája, de mivel az épület homlokzata áttetsző hártya, ezért kirajzolódik az épület belső formája is, amely egészen más. A külső lényegét tekintve egy négyszögből visszametszett forma, amelyet háromszögnek látunk, de a valóságban ötszög. Tehát tendenciájában háromszög valójában ötszög. Azért lett ilyen, mert szerettem volna, ha a ház egy mozdulattal irányultságot mutat. Fontos volt, hogy a hosszú párhuzamos oldalával picit kitakarja a kollégiumot, és megvesse a hátát ebben a hosszú meglévő épületsávban, majd az ujja hegyével (a ház esetében egy vonal) rámutasson a belvárosra. Az, hogy a bejárat felől egy ilyen konkáv a vasút felé pedig egy konvex forma van, abban szintén van szándék: az egyik a befogadásnak, a másik elutasításnak a jele. Az egyik a bemenetnek, a másik kitekintésnek a jele, tehát a fizikai útnak és a vizuális kapcsolatnak.
A belső forma nagyon racionális a kaptár kivételével, amely egy kontrasztos elem ebben a téri rendben. Ez egy egyszerű sávos, párhuzamos szerkesztésű belső, ami zavartalanul tudja befogadni a funkciókat. A kettőnek a kontrasztja különösen izgalmas. Azzal, hogy a kaptár bekerült egy függőleges tengelyként kijelöl egy központot ebben a térben, az egy újabb kontrapontos hely.
 
Téged a „téglaépítészet” kategóriájába szokás bezárni, ezt a címkét szokás rád aggatni. Most miért nem nyúltál a téglához?
 
Volt olyan pillanat, amikor téglából képzeltem el a házat, mégpedig nyers téglából. Ebben az állapotában a terv belül mázas tégla volt. Egy kifordított Zsolnay-házként létezett bennem, ami kívül goromba, belül fényes. Felülvilágítást képzeltem el, teljes üvegfedést, párhuzamos nyeregtetőkkel. Aztán mindez átalakult, egyfelől azért mert az ember szeretne továbblépni magához képest, szereti, ha elmozdulnak a gondolatai, másfelől volt egy komoly technikai probléma is: a tereket felülvilágítókkal nem tudtam volna méltóképpen bevilágítani, márpedig egy könyvtár olyan funkció, ahol a természetes fénynek jelentősége van. Méghozzá nagy jelentősége, hiszen nem lehet szúrófényt tervezni, hanem egy bizonyos szűrt fény az ideális. Ez egy nagyon fontos, alapvető szempont. Ez volt a konkrét kiváltó oka annak, hogy azt a verziót, ahol az oldalfalak relatíve tömörek voltak és a tető pedig totál nyitott, elvetettük. A terv megfordult bennem: a bevilágító átkerült az oldalfalakra és tömör lett a teteje. Inverz gondolat. Tehát volt egy eredeti vágy, ami nem volt teljesíthető. Ennek aztán a tervezés végén nagyon megörültem, mert ha teljesíthető lett volna, akkor lehet, hogy a terv úgy maradt volna, és én azt most lehet, hogy nagyon unnám.  
  
Nekem az a terv mutat rokonságot a T-com székházzal?
 
Erre nem gondoltam. Bár most, hogy mondod, én is látok párhuzamot. Éppen nemrég vetítettem hallgatóknak a munkáimból és ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a Matáv után történt egy formai egyszerűsödés a munkámban, amely a nyíregyházi főiskolánál és a Pázmány egyetemnél, illetve a kisebb lakóházak is látható. Valamit elhagytam, vagy valami elveszett – nem tudom megítélni, hogy melyik eset. Az a szabadformálású vonal, amely a Matáv belső terében megjelent, eltűnt és igazad van, ez most visszakerült ebbe a könyvtárba. Mellesleg még a nyíregyházi könyvtárban is van egy ellipszis éppen a könyvtár terében, akkor arról nem tudtam lemondani még, később bántam is, kár volt, úgy éreztem. Most meg ismét örülök neki, mert ez az ív mutat egyfajta kapcsolatot a házaim között. A bizonytalankodásnak a biztos jele, és ez fontos. Gyönyörű, hogy a tervekben vannak bizonytalankodások. Most megint visszajött az ív, de nem mint ellipszis, és nem is kör, hanem egy kaptár.
 
Én abban is látok kapcsolat a T-com székházzal, hogy ott adottság volt egy horizontálisan, sávosan szerkesztett épület, amelyet feloldasz egy természetes formálású térrel, amit ott tájnak nevezed. Itt, a könyvtárban is egy organikus forma oldja a racionális szerkesztés. Ha tetszik két szépség, egy természetes és egy mérnöki, egy racionális és a racionalitáson túlmutató együtt ér el hatást.
 
Erre nem gondoltam, de érdekes megfigyelés. Igen létezhet ilyen ív.
 
Mi a véleményed a pécsi kulturális főváros elképzelésekről?
Szerintem Pécs akkor tud kulturális főváros lenni, ha önmagát adja. Tehát, ha nem lenne benne olyan erős a megfelelni vágyás, hanem ha megpróbálna természetesen, normálisan viselkedni, ennek részeként építene egy könyvtárat, egy koncerttermet és egy képtárat, és ha rendbe hozná a tereit, mert lényegében erről szólnak a pályázatai. Van egy olyan érzésem, hogy ha csak azért épül könyvtár Pécsett, mert ez elvárás az EKF program keretein belül, akkor nem érdemes megépíteni. Jó lenne azt érezni, tudni, hogy a pécsiek azért építkeznek, mert szükségük van rá.
 
Sokan megfogalmazták, hogy szerencsésebb lett volna a konferenciaterem és a könyvtár pályázatát együtt kiírni. A másik nyertes terv ismeretében te most hogy gondolod, tud majd a két ház együttműködni? Egyáltalán szerinted is alapvető a két ház kapcsolata?
 
Szerintem nagyon jó lett volna, ha a pályázatot két lépcsőssé alakítják, és az első etapban tisztázzák, hogy mik a lehetőségek és az elvárások, Ha ehhez igazították volna a konkrét programot, akkor kiírhatták volna külön a konkrét építészeti pályázatokat. Így csak a véletlen szerencsén múlhat, hogy a két ház tud-e jól együtt működni. Különösen azért nehéz ez a kérdés, mert ott van közöttük a ma még teljesen idegeden funkciójú ház, a kollégium.
Arról mi a véleményed?
 
Igen erős dilemma volt bennem, hogyan lehet viselkedni ezen a helyen, egy nem túl jó, de nem is rossz kollégium szomszédságában. Mert ha én is hagyományos házat tervezek, akkor azt óhatatlanul összemérik a meglévő házzal. Ami itt nem szerencsés. Ha viszont valamilyen terepként, vagy kertészeti alapként jelenik meg a tudásközpont, netán a konferenciaközpont is, akkor a kollégium válik végérvényesen egyedüli házzá ott, aminek hatalmas kertészeti művekkel alájátszik a másik kettő. Így a kollégium teljesen érdemtelen helyzetbe kerülne. Úgy tűnt az első pillanatban, egyáltalán nincs jó megoldás: sem azonossá nem válhatok, sem kontrázni nem lehet neki, mert ő nem szólóhegedűs. A mai napig vannak bennem bizonytalanságok ezzel kapcsolatban. Végül a mi tervünk nem is landart-os, de a szó klasszikus értemében nem is ház, így összemérni sem lehet majd könnyen őket és nem is játszik a másik épület alá. Ami a másik nyertes tervet illeti: a konkrét kapcsolódási pontokat még nem látom, de szimpatikus nekem az elképzelésük. Tetszik a visszacsavarodó, hegyekre ránéző téri szerkesztés, ilyesmi a mi tervünkben is van, csak mi máshogyan csináltuk. Azt remélem, hogy a két elképzelés tud majd értelmesen egymás mellett élni, de hogy lesz-e ebből egy alkotó, kreatív közös lét, azt még nem tudom. A konkrét tervezés során annyi minden történhet még. Sajnos az eredményhirdetés óta még nem nagyon történt semmi. Még nem is szerződtünk. Jelenleg tehát ismert két terv, amely egymástól teljesen függetlenül készült.
 
A megjelent kritikák egyetértettek abban, hogy mind a konferenciaközpont, mind a könyvtár esetében egyértelműen a legjobb terv nyert, de azt is többen hozzátették, hogy mind a kettő kifejezetten a magyar építészet tradicionális irányát jelenti. A te házad tradicionális?
 
Saját tradíciómat folytatom. Én persze úgy gondolom, hogy magamhoz képest állandóan változom, hogy ez is a tradícióm része, így abban bízom, ez a házam egy ilyen hagyományba illik. Mert ez a terv szemmel láthatóan nem úgy néz ki, mint az első középülettervem, nemcsak azért, mert az egy templom volt (szerk: Kazincbarcika) ez pedig egy könyvtár, hanem általában véve nagynak érzem a változást az elmúlt 12 évre visszamenőleg. Vannak benne kanyarok, merészebb ellépések és visszatekintgetések. Én azt a tradíciót tartom jónak, ha az ember képes a változásra, de mégsem tagadja meg önmagát.
 
Érdekel-e a korszerűség?
 
Érdekel. Persze. Ma nem lehet úgy élni, hogy a kor találmányaival az ember ne találkozzon, hogy azokat ne értékelje. A kérdés, csak az, hogy miként értékelem a tapasztaltakat. A helyes mérlegelés fontos. A döntés. Én úgy érzem, a könyvtáram korszerű. Tervezőtársaimmal annak szántuk.Szöveg: Somogyi Krisztina

<< vissza