«vissza   nyomtatás
   
Perényi Tamás
Kapsza Miklós (1929 – 2007)




















Asztalomon házak fotói, recenziók, cikkek róla és tõle. A könyve, az Otthontervezési tanácsadó könyvtári példány, elnyûtt borítóval; sokat forgatták. Nézem az épületeket, öntudatlanul is elõveszem az építészetkritika bevált eszközeit – nem mûködnek. Világosan leolvasható a házak keletkezési ideje, többségük mégis kortalannak tûnik: nem sorolhatók be az ismert gondolati, stiláris struktúrák közé – az építészeti eszköztár szokványos elemeibõl összeállított finom, jó arányú házak, több évtized távlatából is vállalható, hiteles épületek.

Kapsza Miklós 1952-ben végzett a Mûegyetemen, így pályakezdése éppen azokra az évekre esett, amikor a lehetõségek szigorúan megszabott keretek között mozogtak, amikor az egyetemen még élõ modernizmus a gyakorlatban már nem mûködhetett. Két elsõ, fontosabb munkája a 60-as évek elején két iskola Dunaújvárosban: egy általános iskola és egy gimnázium. Az elõbbi az országban az elsõ bilaterális, kétoldali megvilágítású tantermû iskolák egyike volt, közel négyzetes tantermekkel, intenzív kapcsolattal a tanító és a gyerekek között, változtatható berendezéssel. Az épület lelkét adó átrium-udvarra és a kisebb-nagyobb kertekre szervezett tiszta alaprajz világos és barátságos tereket eredményezett. Az általános iskola és a mellette egy év múlva felépült gimnázium nemcsak összefüggõ városszerkezeti egységet alkotnak, hanem belsõ téri viszonyaikban és anyaghasználatukban (vörös terméskõ és látszóbeton felületek, üvegtégla megvilágító betétek) is egységes képet mutatnak.

Dunaújvárost nemcsak a megvalósult épületei miatt szerette, hanem az itt eltöltött fõépítészi évek miatt is. A sokak által általánosságban elutasított szocialista realista építészet értékeinek megõrzésérõl – talán az elsõk között – az alábbiakat írta: „Minden kor a megelõzõ idõszak mûvészetét, építészetét elutasítóan kezeli. A reneszánszban a gótika szó barbár építészetet jelölt, a barokk vagy rokokó elnevezéssel a túlzott formaképzést bírálták a klasszicisták. Még néhány évtizede a szecesszió volt a legkritizáltabb stílus. Korunkban felgyorsult a fejlõdés, de még ma is kell néhány évtized ahhoz, hogy felismerjük a közelmúlt értékeit. Igaz, hogy a szocreál kiemelkedõ alkotásainak védelme még nem történt meg, de érdemes elébe menni a várható szemléleti változásoknak, és megõrizni e kor értékes alkotásait.”

Talán a legismertebb Kapsza-ház a Budai Várban épült fel 1967-ben, az Úri utca és a Tóth Árpád sétány között átmenõ telken. A telek elhelyezkedésébõl fakadó különleges értéket növelte az Úri utcai szárny alatt talált szép gótikus pince, ami a tervezõ szándéka szerint külön bejárattal, a részletek gondos helyreállításával, kõtár funkcióval épült meg, bárki megtekintheti. A belsõ udvarral összekötött, két önálló tömegbõl kialakított épület a beépítés második világháborúban lerombolt állapothoz igazodott. A két utcai homlokzat eltérõ képet mutat: az Úri utcában a szomszédos mûemlék házakhoz való illeszkedés, a párkányok, tetõk, ablakok ritmusát figyelõ, de korát nyíltan vállaló homlokzat kialakítása volt a fõ cél, míg a sétány felé egy nagyobb megnyitású, óvatos plasztikájú vázszerkezetû felület került. A vári foghíjtelkekre épült házak felett az idõ mondott ítéletet – Kapsza Miklós környezetébe ízesült, több mint 40 éves épülete mai szemmel nézve is friss, modern alkotás. A kivitelezés befejezése után, itt, e lap hasábjain értékelte az elkészült épületet: „… és most, hogy áll az épület, hibáival együtt hozzám nõtt, két évi munkám tükre, az életem egy szakaszának öntudatlan, akaratlan vallomása. Magam vagyok legjobban meglepve, hogy összhatásában derûsnek, optimistának látom.”

Életmûvében fontos szerepet kaptak fõvárosi sportlétesítmények: az FTC Schall Józseffel közösen tervezett Üllõi úti labdarúgó-stadionja, a Vasas Fáy utcai kézilabdacsarnoka, a szintén az FTC-nek tervezett atlétikai futófolyosója és fedett uszodája, illetve a Népligetben felépült sportcsarnok.

Élete végéig szabadkézzel rajzolt, különösen büszke volt arra, hogy megbízóival, hallgatóival szemben ülve, „fejjel lefelé” is tökéletes perspektívájú rajzokat tudott készíteni. Könyveit, publikációit ezek a szép rajzok teszik oldottá, melyek pontos lenyomatát adják a tervezett épület szellemiségének. Építészeti hitvallását nem magasztos elvek, nehezen követhetõ ideológia határozta meg, hanem egyszerûen megfogalmazott, mindenki által megérthetõ gondolatok: „…A természettõl van mit tanulnunk. Ha mérnöki szemmel nézünk egy-egy szép fára, el kell ismernünk, hogy statikailag, szerkezetileg is messze túltesz a tervezett, épített szerkezeteken. Ahogyan a törzsbõl leágaznak az egyre vékonyabb faágak, amelyek rugalmasan felveszik a szél, a hó terhét – az egész rendszer csodálatos súlyelosztása, felépítése méltán tekinthetõ mesteri iskolapéldának a mérnökök számára is. De ugyanez a célszerûség, tökéletességre való törekvés jelentkezik egy-egy virág, bogár, pillangó felépítésében is. Természetesen az ember maga áll a legközelebb hozzánk; nem véletlen tehát, hogy az egészséges, szép ember arányai akarva-akaratlanul is mintát jelentenek mindnyájunk számára…

…Fontos, hogy a ma építészei ne essenek a felületes divatcsapdákba, hanem a feladataikat próbálják meg a megbízó érdekében is a legésszerûbben, a leghasznosabbra törekedve, és saját esztétikai meggyõzõdésüknek megfelelõen, õszinte szívvel megoldani. Ez az õszinteség talán a legátfogóbb alapelv kell, hogy legyen a tervezés területén. A ház a valós igényekbõl, a valós helyszíni adottságokból, az okos szerkezeti megoldásokra alapozva, mintegy a belsõ tartalomból induljon ki, és messzemenõen mérlegelje a táj, a környezet adottságait. Ha az ezekre adott válasz igaz, belülrõl fakadó, az alkotás is azzá válik, és valós értéket teremt…”
Ez az ars poetica volt jellemzõ a munkái gerincét adó családi házak terveire, és ami számára a legfontosabb volt, oktatói tevékenységére is: ötvenéves tanári munkája során több mint ezer építészhallgatóval foglakozott és több mint 220 diplomamunkát konzultált.

1984-ben védte meg mûszaki doktori disszertációját, „Az épített környezet humán karakterét meghatározó vonások és ezek tudatos erõsítésének alkotó példái” témájában. Budapest Belváros fejlesztési terveiért 1980-ban Reitter Ferenc díjat kapott, alkotó és oktató tevékenységéért 1996-ban Ybl Miklós díjjal tüntették ki. 2004-ben Kotsis Iván emlékérmet vehetett át, melyet az etikai alapon álló, építészeti alázattal folytatott szakmagyakorlás, valamint a magas színvonalú oktatás elismerése okán ítéltek meg.
*
A mozdulataira emlékszem: ahogy jön szembe az egyetem kertjében, vagy a Lakóépülettervezési Tanszék folyosóján, egyik kezében a táskája, teste kicsit az ellenkezõ oldalra húz, mintha a nehéz táskát akarná ellensúlyozni. A táska persze nem volt nehéz, mindig rajzok voltak benne, csak átvitt értelemben véve volt súlyos a tartalma, bár ez túl patetikus: egyszerû, jó arányú, jól használható, szerethetõ épületek tervei voltak a papírokon, az aktuális divattól, trendektõl független szép házak. S ugyanez a mentalitás az oktatásban is: józanság más terveinek megítélését illetõen, szeretet a diákokkal szemben, békés derû a kollégákkal.
Azt mondtuk a háta mögött, hogy Miklós elnyûhetetlen, az idõ elõrehaladtával nem változik a munkabírása, nincsenek jelei a fáradtságnak, már akkor is itt volt, mikor még senki sem a tanszéken, és a jövõ sem képzelhetõ el nélküle. A sok elmesélt anekdota után a tanszék történetének megírását kértük tõle. Csak õ tudta volna megírni. Most rádöbbentünk, hogy õ maga volt a tanszék története, s bár nélküle is folytatódik ez a történet, a múlt esik szét, homályosodik el. Csendesen, folyamatosan, sokat dolgozott, nagyon becsültük ezért, de ez csak a mindennapok felszíne volt. Volt valami, ami a felszín alatt élt, s ami mindennek a forrását jelentette: az ízlése, a kulturáltsága, az értékek felismerése, az alkotások – legyen szó épületrõl, zenérõl, képekrõl, szobrokról – finom és érzékeny befogadása. Ez volt az a biztos alap, amire támaszkodhatott, ebbõl következett nyugalma, derûje, kiegyezése a világgal, melyet szépnek tartott, így a világ is természetességgel fogadta be Õt – és ezen nem változtat a halála sem.