«vissza   nyomtatás
   
Zsuffa András (1932–2007)






„Minden mindennel összefügg.”
 
Zsuffa András építész, képzõmûvész 1932. január 21-én született Hódmezõvásárhelyen. Elhunyt 2007. október 7-én Budapesten, temetése a fõvárosi Farkasréti temetõben 2007 október 25-én volt. Zsuffa András 1950 és 1955 között végezte el a BME építészmérnöki karát, majd 1954-tõl 1996-ig a Mélyépterv-ben dolgozott.
Építõmûvészi pályájának nagy, már-már szobrászi pillanatai olyan fürdõk fantázia megmozgató mérnöki héjszerkezeteihez fûzõdnek, mint a Miskolctapolcára 1970-ben, Kecskemét Széktóra, Visegrád Lepencevölgybe 1982-ben tervezett tavifürdõk. A miskolctapolcai barlangfürdõ közönségsikerét 1972-ben Miskolc város Építészeti Nívódíjjal ismerte el. A gyulai várfürdõ 1983-ban, a Tamásiban emelt könnyûszerkezet 1980-ban készült el. Idõtlen szépségû geológiai, növényi ihletésû struktúrák ezek, a természetes környezet méltó, tájköltészeti folytatásai. Zsuffa András elméleti és gyakorlati munkásságának összefonódása a csúszózsaluzatos vasbeton technológiával készülõ, esztétikailag is magas igényû karéjos víztoronycsalád. A félhengerekbõl építkezõ karéjos víztornyok alaprajzi szerkesztése a virágok aranymetszést „tiszteletben tartó” biológiai geometriájára és a középkori kõfaragójegyekre vezethetõ vissza.
 
Sikeres példái többek között az Ikervárra és Õriszentpéterre a hetvenes évek második felében emelt víztornyok. Számos építészeti munkája közül kiemelendõek a Debrecenben és Balmazújvárosban 1970-ben épített Vízmûvek mûtárgyai, a Merkantil Bank 1989-ben, valamint a táti Szeretetház 1992-ben megvalósított épületei. A Merkantil Bank elkészültekor Ybl-díjjal jutalmazták munkásságát (belsõépítész társtervezõ: Hefkó Mihály). Egyik legjelentõsebb papíron maradt elképzelése a gellérthegyi Aragonit-barlang gyógyfürdõként, borpinceként és természettudományi kiállítótérként történõ hasznosításához fûzõdik. A koncepció lényegét egy ellipszis alakú homorú tükörfelület jelentette volna, az üreg eredeti állapotára utalva. Zsuffa András 2004-ben tervezett Ökumenikus templomtervéhez is nagy reményeket fûzött.
 
 
Zsuffa András széleskörû érdeklõdése a zenétõl az irodalmon át a képzõmûvészetek és az építészet világáig terjedt, vallásos elmélyültséggel és odaadással gyakorolva, számos újítással gazdagítva ez utóbbiakat. Ars poeticájának eszenciája a különbözõ alkotói mûfajok közti inspiráló erejû átjárás. Elsõ festészeti újításai az ötvenes évek végén készültek. Nem ecsettel, hanem festõpálcával, majd festékbe mártott kézzel, tenyérrel hozott létre különös, barlangszerû, álombéli tájakat, esetenként Vergilius-i és Dante-i alvilági reminiszcenciák médiumait, mely motívumok aztán héjszerkezeteiben, a miskolctapolcai barlangfürdõtõl a lepencevölgyi fürdõ vasbeton íveiben is megjelentek. Majd a megépült mérnöki mûtárgyak fényképeinek felhasználásával készült montázsok – Zsuffa András elnevezésével „fotokonfigurációk” – a hatvanas évek végétõl, hetvenes évek elejétõl újra a képzõmûvészet birodalmában ejtették ámulatba a nézõket.
 
A késõfausti ember végsõ kérdéseit, félelmeit és reményeit sejtetõ Zsuffa-mûvek többek közt Vajda Lajos és Bálint Endre rajzaival és montázsaival, az olasz festõ-építész Paolo Soleri Kaliforniában épülõ Arcosanti-városutópiájával, valamint a hetvenes évek francia atomerõmû-építészének, Claude Parent-nek hatalmas, technofób-rémálmokkal terhes szénrajzaival is rokonságot mutatnak. Tengelyes és középpontos tükrözések, erõteljes aszimmetriák és fénykontrasztok, az élet és halál polaritásain egyensúlyozva Tükörkompozíciók gyanánt is megjelentek Zsuffa András mûhelyében. E munkák számos alkalommal gazdagították az Elsõ Magyar Látványtár kiállításait is. Drámai erejûek a „metallopunktúrák” a Via Crucisés a Via Lucis 14-14 stációja, melyek rézlemezek átszúrásai révén keletkeztek. E mûveket legutóbb 2007 márciusában láthattuk a budai Várnegyed Galériában, Zsuffa András élete utolsó nyilvános kiállításán. Hasonló alkotói újítás jelenik meg az origámi határain egyensúlyozó „sculptopunktúrák”, üreges szobormûvek, valamint a „piktopunktúrák”, átszúrt festmények esetében is. Közös „háttéranyaguk” a mûtárgyak mögül sugárzó Fény, mely metafizikus feszültséggel lebegõ, kvázi „fényfestmények” és „fényszobrok” gyanánt kelti életre õket.
 
 
Zsuffa András hatalmas mûveltsége, szorgalma és tehetsége humorral és emberszeretettel párosult. Szerénységgel, becsületességgel és olyan emberi tartással, amely sajnos nagyon ritka jelenség. Zsuffa András mûvész – úriember volt. És nem csak gyakorolta a mûvészetet, kiváló mûértõ is volt. Nagyon szerette és értékelte például a szép, míves bútorokat. Budai otthonának bútorai is szívmelengetõen ízlésesek, mellesleg felejthetetlen családi és baráti együttlétek kényelmét, auráját, díszleteit szolgálva. Zsuffa András imádta Mozartot, és mindig körbelengte lényét valamilyen varázsfuvolás varázslat. Életmûve úgy képzõmûvészként, mint építészként, alkotásaihoz méltóan magas igényû és alapos feldolgozásra vár. Szívbõl reméljük, hogy munkáit újra és újra kiállításokon és könyvekben láthatjuk viszont.