«vissza   nyomtatás
 
Ébli Gábor

A látás iskolája
Múzeum és vizualitás

A konkrét gyűjteményen és intézményen túl, lényegét tekintve a múzeum egyfajta látásmódot jelent – fogalmazta meg azóta széles körben osztott véleményét Svetlana Alpers. E felfogásban a múzeum úgy kezeli és mutatja be tárgyait, hogy a látogató azokat műtárgyként szemlélje. A múzeumra tehát továbbra is igaz, hogy idõgép, amely utazást enged a múltba, továbbá közel hoz földrajzilag is távol esõ kultúrákat, és még számos más összefüggésbõl kiemeli, majd új kontextusba helyezi a tárgyakat, de ezen sokrétű transzformáció közös jegye valójában az a prezentáció, amelynek révén számunkra a legkülönbözõbb alkotások műtárgyként jelennek meg.
A múzeumba lépõ látogató szemüveget kap, amellyel a tárgyak olyan új minõsége válik láthatóvá számára, amelyet sem õ nem ismert korábban, sem a tárgyak nem birtokoltak eredetileg. Walter Benjamin tézise, hogy a modern múzeumi kultúra a tárgyak kultikus értéke helyett a kiállítási értéküket helyezi elõtérbe, e rekontextualizáció egyik lehetséges útját írja le. A kultikus tisztelet mellett számos más – használati, szimbolikus, reprezentációs – funkciót is lehánt a modern élet a tárgyakról, és cserébe olyan múzeumi helyet biztosít számukra, ahol a tudományos elismerés és a látogatói tetszés alapja a tárgy mint műtárgy esztétikai hatása és történeti jelentõsége. Az eredeti közegüket veszett, illetve onnan erõszakosan kiemelt tárgyak új életre kelnek – egy mesterséges környezetben.
Több szerzõ pozitívan fogja fel ezt a funkcióváltást, mondván a tárgyak a mulandó, esetleges, és csak egy adott, szűk közösség számára érvényes eredeti szerepüktõl megszabadulva, örök, vagy legalábbis hosszú távú életet nyernek, és a szakemberek és látogatók figyelméért versenghetnek saját kvalitásaik alapján. A múzeum ilyen értelmezésben nem a tárgyak temetõje (mint azt állítja Paul Valéry vagy éppen Theodor W. Adorno), hanem éppen revitalizálójuk, hiszen itt kezdõdik részletes feldolgozásuk, izgalmas bemutatásuk (Boris Groys, Donald Kuspit).
A tárgyak új rendbe illeszkednek a múzeumban, a látogató pedig az élmény és a tanulás korszakonként és helyszínenként eltérõ arányú elegyítésével elsajátítja ezt az új látásmódot. A múzeum a vizuális képzés helyszíne, mondja Nelson Goodman. Hozzátehetjük, hogy akkor is az, ha egyáltalán nem didaktikus, hanem például az ámulatra, érzelmi azonosulásra épít, vagy szórakozás-orientált. Hiszen nem csupán a kronologikus, filológiai információt sulykoló múzeum tanít, hanem a játékos vagy az ideologikus is. Nem attól függõen a vizuális képzés tere tehát a múzeum, hogy milyen módszert, eszközt választ, hanem már eleve azért, mert másként láttatja velünk a tárgyakat, mint ahogyan mi magunk más közegben néznénk azokat.
A múzeumok ez a küldetése társadalmilag nagyon hasznos – de ellentmondásoktól nem mentes. Műveltséget közvetítenek, rászoktatják a látogatók szemét a történeti fejlõdés és a kvalitásbeli különbségek felismerésére. Fejlõdési modelleket, rendszerezési kereteket sugallnak az állampolgárok számára. Nem véletlen, hogy a modern állam felkarolta ezt az intézményt: a műtárgyak idõbeli besorolása és típusok szerinti osztályozása pontosan azt a racionális rendet, következetességet, esetenként kifejezetten determinisztikus világképet erõsíti idestova kétszáz éve a látogatókban, amelyre a modern állam szervezete épül.
Látni tanulunk a múzeumban, de az igazi üzenetet legtöbbször észre sem vesszük. Nem annyira a tárgyak műtárgyként látása tűnik itt valóban lényegesnek, hanem annak tudat alatti elsajátítása, hogy magunkat mint állampolgárokat milyen rendben lássuk, illetve, hogy elfogadjuk, hogy a magunk társadalmi helyét egyáltalán egy elõre meghatározott rendben lássuk. Amint a múzeumi szakember besorolja a tárgyat a helyére, úgy dönt a bürokratikus apparátus az állampolgárok helyérõl. Ennek elfogadásával a hagyományos típusú múzeumokban magunkat tárgyiasítjuk.
Amilyen távolságtartással nézünk a múzeumban a volt tárgyainkra, olyan kimérten intézik ügyeinket, „kartoték-adatainkat” az állami tisztségviselõk. A múzeumot bizony nem a tudományos missziójáért, esztétikai kánonáért per se kezdte támogatni a modern államhatalom, hanem ezért az indoktrinációs szerepért: viselkedésmintát sulykol a polgárok számára. Amint a tárgyak tételek a múzeumban, úgy vagyunk mi magunk tételek az államgépezet kezelésében. A vizualitás a modern kor egyik leghatékonyabb módszerének bizonyult a csoportos emberi viselkedés kondicionálására. A múzeum által nekünk adott szemüveg azon az áron használható a bennünket körülvevõ tárgyak elrendezésére, hogy kiszorítja saját véleményünket, láthatatlanná teszi a helyesnek ítélt rendszernek ellentmondó vonásokat.
A látás bizonyos irányú élesítése, egyszersmind számos egyéb irányban történõ elhomályosítása nemcsak ilyen társadalomelméleti összefüggésben, hanem vizuális, esztétikai szempontból is ellentmondásos eredményt szült. A tárgyak eredeti funkciójának felcserélése a műtárgy státuszuk szerinti besorolással ugyanis szakmai, tudományos tekintetben is sok veszteséggel jár együtt. A múzeumi szakemberek és a látogatók egyként abba a veszélybe kerülnek, hogy egy adott tárgyat ugyan új módon – műtárgyként – látnak, ám eközben egyre kevésbé látják megannyi korábbi, vagy elképzelhetõ, potenciális jelentését. Úgy a múzeumi munka, mint a laikus látogatói élmény paradox módon nagyfokú vakságot feltételez, illetve okoz.
A hagyományosan felfogott múzeumi renddel az tud azonosulni, aki nem vesz tudomást a tárgyak poliszémiájáról, vagy egy kis szójátékkal azt mondhatnánk, aki szemet huny a tárgyak megannyi üzenetébõl természetesen adódó ellentmondások fölött. Különösen kiküszöbölendõek a személyes, szubjektív benyomások: nem véletlen, hogy a művészettörténet-tudomány máig egyik legvitatottabb, és ténylegesen csak komplexen értelmezhetõ maximája az egyéni ízlés elutasítása. A „szép” kategóriája tabu a hagyományos múzeumi iskolában. A tetszés, a látás primer, érzéki benyomása által közvetített ítélet helyett az egyéniség szabálytalanságától megtisztított, bizonyos értelemben steril, szakavatott szem megállapítása a mérvadó.
Kis túlzással, a múzeumi látás öncsonkolást feltételez – lemondást a látásról mint önálló jogú érzékelésrõl, és ehelyett a látás mint az értelem segédeszköze elfogadását. Az elemi látás élvezete, a vizuális kommunikációban szerzett öröm helyett a szakmai látás tudományos erejébe vetett hit ennek az alapja. A múzeumi látás tehát reduktív, mert sokféle üzenet helyett egy-egy kiemelt tényezõt érvényesít összehasonlító jelleggel a különbözõ tárgyak sorában, másrészt exkluzivitásra is tör, mert az oda nem illõt kiszorítja a rendbõl. Újabb képi fordulattal élve, ez a látásmód rossz szemmel nézi az atipikus, a kánonba nem illõ, a logikus datálásnak, klasszifikációnak ellentmondó tárgyat, véleményt.
E szemellenzõ szerencsére a valóságban nem érvényesül ilyen kíméletlenül. A múzeumok soha nem működtek gépiesen, egy szigorú, elvi modell szerint, és különösen az elmúlt évtizedek nemzetközi múzeumi diskurzusa sok helyütt fellazította a még megmaradt belsõ, szemléleti korlátokat. Egyre erõsebb a törekvés a tárgyakhoz kapcsolódó dokumentumok felhasználására és az eredeti környezet, heteronómia rekonstruálásra annak érdekében, hogy sokrétűségük elõtűnjön. A közgyűjtemények profiltisztítása helyett ma (újra) a különbözõ típusú tárgyak keverése, egymással kölcsönhatásban történõ bemutatása a cél. Szeretnénk mindazt újra látni, amit a szakmúzeumok gyakran túlzott buzgalma a látásunk holtterébe űzött.
Felismertük, hogy a múzeumi látás történetileg, idõben változik, s ebbõl az következik, hogy nem valamely üdvös látásmódra kell szakembert és látogatót egyként megtanítani, hanem azt érdemes elõsegíteni, hogy minél többféleképpen legyünk képesek tárgyainkra szemet nyitni. Nincs „helyes” múzeumi látás, és aligha szükséges a tárgyi világ rétegzett jelentéseinek megpillantásához a látás egyéni, esendõ, „tévedések”-re is nyitott érzéki jellegérõl lemondani. A múzeum ettõl még a látás iskolája maradhat, sõt talán most válhat majd igazán azzá – annak révén, hogy a látás fakultásának minél kreatívabb használatára ösztönöz. A múzeum tehát tényleg látásmód, de ennek talán nem valamely kiemelt, kitüntetett formáját kell abszolutizálnunk, hanem éppen azt belátnunk, hogy milyen sok tényezõt szükséges tekintetbe vennünk egy tárgy (és ezzel önmagunk) jelentésvilágának átlátásához.


(A szöveg megírását támogatta a Kállai Ernõ Műkritikusi Ösztöndíj. A gondolatsor más felépítésű, részletesebb kifejtése olvasható a nemrég megjelent Az antropologizált múzeum. Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón (Typotex) című könyvemben.)


Irodalom

Aagaard-Mogensen, Lars (ed.) The Idea of the Museum. Philosophical, Artistic, Political Questions (New York: Mellen, 1988)
Adorno, Theodor W., ‘Valéry Proust Museum’, Prisms (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1981), 175-185.
Alpers, Svetlana, “The Museum as a Way of Seeing’, in Ivan Karp and Steven Lavine (eds.) Exhibiting Cultures. The Poetics and Politics of Museum Display (Washington, D. C.: The Smithsonian Institutions Press, 1991), 25-32.
Bernea, Horia, ‘Das Museum? Ein offener Erkenntnissprozess’, Museumskunde 62, 1997, 59-66.
Cavell, Stanley, ‘Le monde comme choses. Collection de pensées sur la collection’, Cahiers du Musée nationale d’art moderne, 69, 1999, 4-41.
Cuno, James (ed.) Whose Muse? Art Museums and the Public Trust (Princeton: Princeton University Press, 2003)
Dagognet, François. Le musée sans fin (Le Creusot: Champ Vallon, 1984)
Duncan, Carol. Civilizing Rituals. Inside Public Art Museums (London: Routledge, 1995)
Goodman, Nelson, ‘The End of the Museum?’, Of Mind and other Matters (Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1990), 179-181.
Greenberg, Reesa and Bruce Ferguson and Sandy Nairne (eds.) Thinking About Exhibitions (London: Routledge, 1996)
Groys, Boris. Logik der Sammlung (München: Carl Hanser, 1997)
Hooper-Greenhill, Eilean. Museums and the Interpretation of Visual Culture (London: Routledge, 2000)
Huyssen, Andreas, ‘Escape from Amnesia: The Museum as Mass Medium’, in Twilight Memories (London: Routledge, 1995), 122-156.
Kuspit, Donald, ‘The magic kingdom of the museum’, Artforum 4, 1992, 58-63.
Lumley, Robert (ed.) The Museum Time-Machine. Putting Cultures on Display (London: Routledge, 1988)
Noever, Peter (ed.) Das diskursive Museum (Wien und Ostfildern: MAK und Hatje Cantz, 2001)
Pomian, Krzystof, ‘Entre l’invisible et le visible: la collection’, Libre 3, 1978, 3-56.
Preziosi, Donald. Brain of the Earth’s Body. Art, Museums, and the Phantasms of Modernity (Minneapolis: University of Minnesota Press, 2003)
Rugoff, Ralph, ‘Beyond Belief: The Museum as Metaphor’, in Lynne Cooke and Peter Wollen (eds.) Visual Display: Culture Beyond Appearances (Seattle: Bay Press, 1995), 69-81.
Vergo, Peter (ed.) The New Museology (London: Reaktion Books, 1989)
Wallach, Alan. Exhibiting Contradiction. Essays on the Art Museum in the United States (Amherst: University of Massachusetts Press, 1998)
Weil, Stephen. Making Museums Matter (Washington, D. C.: The Smithsonian Institutions Press, 2002)
Zacharias, Wolfgang (ed.) Zeitphänomen Musealisierung. Das Verschwinden der Gegenwart und die Konstruktion der Erinnerung (Essen: Klartext, 1990)

<< vissza