«vissza   nyomtatás
 
Pálinkás Edit

Harmónia – diszharmónia
Gondolatok a vízparti fejlesztések fenntarthatóságáról









A víz arché, az élet bölcsõje, élõhely. A tiszta forrás az eredetiség, az autentikus kultúra szimbólumává vált, de az igazán híres források környezetét az ember építményekkel választotta el saját környezetétõl. A mai értelemben vett civilizációk jelentõs része vízparti kultúrákhoz kötõdik, mind a termelés, mind az épületek tekintetében. Ennek hátterében állhat létfenntartási kényszer az egyébként sivatagos környezetben (Egyiptom, Mezopotámia), vagy kereskedelmi elõnyök lehetõsége (görög városállamok, Velence), vagy akár a kettõ ötvözete (Hollandia). Helyenként fennmaradási kényszer a vizek szabályozása, ember alkotta rendszerbe terelése, mint a holland mélyföld csatorna-hálózata, zsiliprendszere. Másutt védelmi eszköz a várakat körülölelõ természetes vagy mesterséges vízfolyam. A sûrûn lakott vízparti településeken a lakóhelyek egy része vízre települ, legyen szó a kikötõvárosok luxus-lakóhajóiról vagy összetákolt kalyibáiról.
A városi tereket, parkokat, kerteket díszítõ csobogók, patakocskák, szökõkutak esztétikai funkciójuk mellett a levegõ tisztaságának fenntartását is szolgálják, a legkülönbözõbb építészeti megoldásokkal készült külsõ és belsõ terek szerves kiegészítõi.
A kortárs építészetben rendkívül sokféle víz-variáció létezik: van, ahol a víz adottságai határozzák meg az épületek szerkezetét, van, ahol az elképzelt épület kívánja meg a vízfelületek megkomponálását. Elõbbinél a természetes vizes környezet mesterséges beépítését jelenti az épület (folyó vagy patakvölgyek hidakkal tarkított beépítése), utóbbinál a természetesség illúziójának felidézését szolgálja a mesterségesen kialakított vizes terület (irodaházak, bevásárló-központok szökõkútjai). A technológiák fejlõdésével a kreatív megoldások határait a futurisztikus szintekig kitolja a víz feletti és a víz alatti világ kombinációja, a tenger alatti világot bemutató kiállító terek kialakításától, a vízre, illetve víz alá épített közösségi térformákig.
Peking és külvárosának az utóbbi néhány évben történt növekedése miatt a periférián fekvõ területek fejlesztése is felgyorsult, újfajta tértipológia kialakítása vált lehetõvé. A 2006 májusában, Florian Pucher tervei szerint, hegyek övezte tó felszínére álmodott Hong Luo klubház fõbejárata 130 cm-rel a vízfelszín alatt vezetett sétányon keresztül közelíthetõ meg, így a látogatók szinte a tóban sétálva léphetnek a klubházba. Az épület másik bejáratához fahíd vezet. A ház két részbõl áll: a tavon úszó medencébõl és egy vízszint alatt kialakított platformból. Az építészeti formát a látogatók útvonalai jelölték ki: a ház közepén két út találkozik, majd a ferde tetõn emelkedve fut tovább. A folyamatosan változó vízfelszín és a tetõ találkozása a folyékony és a szilárd anyagok kapcsolódását jelképezi. A ház funkciói és terei természetes módon olvadnak egymásba, a bejárathoz vezetõ út a ház felé haladva fokozatosan emelkedik, majd feltárul az épület fõ funkciója, a közösségi tér. A tetõ alakja a belsõ elrendezés lineáris, funkcionális lenyomata. A külsõ medence a tavon úszik oly módon, hogy a mesterséges és a természetes vízszint megegyezik. Az épület a városlakók természetfelfogásából fogant, és olyan – folyamatosan változó – térélményt nyújt, amely a természetet az emberekkel egyesítõ környezetet tükrözi. A hegyek és a víz reményteli és inspiráló környezetet biztosít a betondzsungelben lakók számára.
A mindennemû és határtalan innovációra nyitott Dubaiban megvalósításra kerülõ, Jules Verne ihlette víz alatti luxushotel, a Hydropolis a természettel való érintkezés azonos igényét fejezi ki, talán a Nemóhoz hasonlítható szociális elszigetelõdés/számûzetés, önkéntes menekülés mai, luxusigények generálta vágyát is. A beruházás nagyvonalúsága mégis egy másfajta értelmezést ad az épületnek. „A Hydropolis nem projekt, ez szenvedélyes elkötelezettség” – így jellemezte 2006-ban Joachim Hauser, a hotel tervezõje a világviszonylatban is egyedülálló komplexumot. A turisták egy kisebb méretû víz alatti szálloda varázsát már Florida partjainál is megízlelhették, a Dubaiban épülõ beruházás azonban 220 lakosztályával monumentális méretû. A víz alatti, buborékokat formázó szobákból, közösségi terekbõl eddig soha nem tapasztalt kilátás nyílik a tengerre és annak élõvilágára. Az épületegyüttes részét képezõ felszíni kiszolgáló egységbõl vasúti alagúton lehet lejutni a tengerszint alatt 20 méterrel fekvõ épületbe. A beruházó a szálloda vendégein túl napi háromezer látogatóra számít, hiszen a komplexum számos egyéb lehetõséget is kínál, így kozmetikai klinika, biológiai kutatóközpont, étterem, mozi, bálterem, valamint konferenciák rendezésére is alkalmas elõadóterem is rendelkezésére áll az épületben.
A tenger- és folyóparti nagyvárosok terjeszkedése lassan beterít minden szárazföldi területet, a centrum többszörösen telített, a külsõ negyedek megközelítése nehézségekbe ütközik. A jelentõsebb kulturális és üzleti központok egyre inkább a vízfelület irányába tolódnak, onnan nyernek beépíthetõ területet. A mesterséges gátak kialakításával vagy éppen cölöpös, hídszerû megoldásokkal született épületek egy-egy település attraktív elemeivé válhatnak, évtizedekre meghatározva azok arculatát. Például az Operaház, amely felépítése óta Sydney tengerpartjának emblematikus jelképe.
A nagy üvegfelületeket, monumentális áthidaló elemeket alkalmazó 21. századi építészet természetes közegként alkalmazza a vízfelületeket, nem csupán esztétikai céllal, hanem nagyonis tudatos technológiai megoldások hordozójaként. Az energiatakarékos üzemeltetésben a vízhûtéses, hõszivattyús eljárások egyre elterjedtebbek. A vízcirkuláció többszörös hasznosítása emellett nem csupán innovatív technológiai megoldásokat, hanem kreatív külsõ és belsõ térkialakítást is eredményezhet: sík vagy áramló vízfelületek tükrözõdése, a segítségükkel kialakítható világítási effektusok különleges térhatásokat, az épület funkcióihoz igazodó atmoszférát teremtenek.
A különleges megoldások, újszerû és energiatakarékos technológiák eleve feltételezik a befektetõk érdekeltségét, tehát bátran kijelenthetjük, hogy a víz innovatív építészeti alkalmazása üzleti vállalkozás is. Egyelõre a passzív házak csak a jobb anyagi körülmények között élõk számára elérhetõ luxus kategóriába számítanak (hiszen a beruházás tõkeigényes, a megtérülés lassú). A ma megszaporodó gigantikus vízparti vagy éppen vízre épült városnegyed nem utolsó sorban a teleküzletre építõ, profitorientált beruházások terepe, legyen szó akár kulturális, akár közösségi, akár üzleti célú fejlesztésekrõl. A befektetõk abban bíznak, hogy az attraktív építészeti megoldások vonzóvá teszik az így kialakított teret, s ez a spektákulum a nagy számú érdeklõdõ és kliens és roppant nézõszámot eredményezõ médiamegjelenéssel arányosan gyorsan gazdaságossá (hosszú távon megtérülõvé) teszi akár a horribilis tõkebefektetést igénylõ projekteket is. A technológiák tesztelése elsõsorban a látványos üzletközpontok, irodaházak és kulturális intézmények megvalósításával kezdõdött, s ez indította el a teljes komplexumok, városrészek, sõt lakónegyedek kialakításának gondolatát. Az egyedi építésû energiatakarékos lakóházak megvalósítása egyelõre lokális kísérletként, az átlagos megoldások kereséseként értelmezhetõ. A gazdasági szempontok érvényesítése a globális világban magától értetõdõ, s ha ez egyúttal találkozik a szélesebb közönség érdeklõdésével és az építészek kreativitásával, mindeddig elképzelhetetlen, futurisztikus, de mégis természetbarát környezet kialakításához vezethet.
A legtöbb vízparti nagyvárosban megfigyelhetõ, hogy a partvonal kulturális szerepe egyre nagyobb jelentõségre tesz szert. Ezek a nagyszabású projektek többnyire nem csak a városképet, hanem ebbõl következõleg annak turisztikai értékét is döntõen meghatározzák. Az Egyesült Arab Emírségek fõvárosától, Abu Dzabi központjától 500 méterre fekvõ, 27 négyzetkilométeres Saadiyat (Boldogság) szigetet turisztikai úticéllá kívánják fejleszteni. A több épületet is magába foglaló projekt megvalósítására öt ismert sztárépítész kapott megbízást. Az új kulturális központban elhelyezni kívánt tengerészeti múzeumot Tadao Ando, a Guggenheim Abu-Dzabit Frank O. Gehry, a Saadiyat Performing Arts Centre-t Zaha Hadid, a klasszikus múzeumot Jean Nouvel, és a Sheikh Zayed Múzeum épületét Norman Foster tervezte. A partvonal mentén az egymástól elkülönülõ, félszigetekként kinyúló épületek közül a víz és az épület intim viszonya tekintetében kiemelkedik Jean Nouvel és Tadao Ando terve. Mindketten az épület szerkezete alatt szabad teret engednek a víznek.
Hongkong kereskedelmi és üzleti alapon mûködõ kulturális öröksége gazdag, kreatív energiát jelent Ázsiában, de soha nem nyújtott állandó otthont a mûvészetek számára. A West Kowloon kulturális negyedre kiírt nemzetközi tervpályázaton nyertes terv (Foster + Partners, 2002) lehetõséget ad a városnak soha nem látott mûvészeti gyûjtemények, elõadótermek, és szabadidõs intézmények alapítására. A Hong Kong szigettel átellenben már korábban kialakított mesterséges félsziget teljes szakaszát befoglaló projekt keretében Hongkong kulturális úticélként jelenik meg, miközben új, ikonikus építészeti képet is nyújt a városnak. A részben fedett, részben nyitott, különbözõ árnyékoló berendezésekkel és belsõ klímaberendezéssel ellátott tetõszerkezet kényelmes környezetet teremt, ugyanakkor védelmet is nyújt a szélsõséges az idõjárás ellen. A teljes komplexumot átívelõ tetõzet dinamikus vonalát a Kowloon-félsziget természetes domborzata inspirálta. A félsziget nyugati, kiöblösödõ végében egy modern mûvészeti múzeum, több elõadóterem, különféle színházak és koncerttermek csoportja, míg a kelet felé elnyúló kikötõi oldalon mozik, éttermek, üzletek és különbözõ szabadidõs lehetõségek találhatók. A terület több mint 70 százalékát parkok alkotják, a szabálytalanul ültetett facsoportok a kikötõ mentén erdõs, ligetes terület hatását keltik. A természetes környezet, a terek és parkok hálózata, valamint a kulturális létesítmények együttese újra definiálják a városi kulturális negyedek építészetét.
A tengerparti projektek kapcsán azonban felmerül a kérdés, mennyire felelnek meg a környezettudatos és az ökológiai változásokra reagálni kívánó nemzetközi elvárásoknak. Felülírhatja-e a gazdasági érdek az egyszerre több szakmát is érintõ kutatásokra alapozott irányelveket? Mennyiben befolyásolják a tengeri élõvilágot az épített szerkezetek? Érdemes-e a lehetséges következmények figyelembe vétele nélkül tervezni, miközben a médiában állandó téma a kritikus méretû széndioxid kibocsátás, a biodiverzitás csökkenése, az esõerdõk alapterületének drasztikus megváltozása, az édesvíz-felhasználás kritikus mértéke, a globális felmelegedés következtében megnövekedõ tengerszint…
Dubaiban a három pálmafát formázó mesterséges szigetcsoport, a Palm Jumeirah, a Palm Jebel Ali, és a Palm Deira nem kevesebb, mint 520 kilométerrel hosszabbítják meg a Perzsa-öböl partvonalát. A szigetek építtetõje a dubai-i székhelyû Nakheel Properties vállalat, amely a világ egyik legnagyobb állami érdekeltségû, ingatlan beruházásokkal foglalkozó cége. A földmunkálatok elvégzésére a holland Van Oord és a belga Jan De Nul cégével kötöttek szerzõdést, mivel nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a tengerparti területek feltöltésében, tengertõl való visszahódításában. A szigetek körvonalát kialakító holland vállalat speciális kotróhajókat alkalmaz a szigetek alapját képezõ tengeri homok felszínre juttatására, amelyek magas szögben szórják a homokot a kívánt területre, majd vibrációs gépekkel tömörítik azt. Az elsõ két sziget, a Palm Jumeirah és a Palm Jebel Ali építéséhez megközelítõleg 100 millió köbméter homokkal és sziklával töltötték fel a tengert. A három szigeten és a hasonló technikával kivitelezett, a Föld kontinenseinek elhelyezkedését imitáló 300 szigetbõl álló területen exkluzív hotelt, luxusvillákat, apartmanokat, illetve szórakoztató komplexumokat, éttermeket, bevásárló központokat és sportlétesítményeket építenek fel, így az itt lakók és az ide látogató turisták gyakorlatilag mindent helyben megtalálnak, amire csak szükségük lehet. Mivel a Palm szigetek csak a keskeny „törzs” résszel csatlakoznak a szárazföldhöz, fontos megoldani a könnyû megközelíthetõséget. A három szigetet ezért több módon is kapcsolódik Dubai gyorsan bõvülõ tömegközlekedési és úthálózatába. Errõl egyrészt többsávos közúti hidakkal, illetve speciális monorail vasúttal gondoskodnak, de helikopter leszállóhelyeket is építenek, mivel Dubaiban egyre több vállalat és magánszemély engedheti meg magának a költséges és magas károsanyag-kibocsátással járó légi jármûvek használatát.
A projektek megvalósítása során több technológiai és környezetvédelmi probléma jelentkezett. A 2001-ben, már a Palm Jumeirah feltöltésével megkezdõdött munkálatok alatt felmerült annak lehetõsége, hogy az épületek súlya megsüllyeszti a szigeteket. Ezt a kérdést a már említett speciális vibrációs talajtömörítõ munkagépek nagyszámú alkalmazásával – hat hónapos késés árán – sikerült megoldani. A kotróhajók által felkavart tengervíz azonban a környék eliszaposodásához vezetett, ami hosszú távon felboríthatja a Perzsa-öböl e területének ökológiai egyensúlyát, és értékes korallzátonyokat, osztriga- és tengerifû telepeket semmisíthet meg. A legnagyobb gondot azonban a globális felmelegedés hatására megemelkedõ vízszint okozhatja. A szakemberek között is megoszlanak a vélemények a felmelegedés okairól, mértékérõl és természetérõl, az azonban tény, hogy 1906 és 2005 között a hõmérséklet 0,74 C fokkal emelkedett (State of the World, 2009). A vízfelszínbõl alig kiemelkedõ épületek esztétikailag kétségtelenül értékesek, a jövõbeli fenntarthatóságuk azonban kétségessé válhat.
A Dubai koncepcióhoz hasonló elképzelés Oroszországban is megvalósulni látszik. A Federation Island egy több mint 250 hektáros mesterséges szigetcsoport a Fekete-tengerben, Szocsi partjainál. A szigetcsoporton, melynek formája az orosz államszövetség fontosabb földrajzi sajátosságait mintázza, lakóépületek, hotelek, valamint kulturális intézmények, szabadidõ és szórakoztató központok kerülnek kialakításra. Az oroszországi folyók hálózata nyújt referenciát a szigetcsoport vízhálózatához, a magas hegyek a sziget domborzatát ihlették. A Federation Island hét fõ szigetet, több mint egy tucat magánszigetet, valamint három hullámtörõt foglal magába. A homokos partok, dûnék, rétek, kisebb erdõk és a folyópart változatos terepet kínál különbözõ típusú lakóépületek létrehozására a tengerparti házaktól a luxus villákig és lakásokig. Az ökológiai szempontból is átgondolt projekt felhasználja a földterületek tengertõl való visszanyerésében szerzett évszázados holland tapasztalatokat, Erick van Egeraat a szigetcsoport terveit a Witteveen + Bos és Van Oord Dredging and Marine mérnökeivel együttmûködésben készítette.
Azerbajdzsán nemrégiben hasonló elképzelések megvalósítására vállalkozott. A fõváros, Baku holdsarló alakú öblében található, 1.000.000 négyzetméter alapterületû Zira-szigetet a dán Bjarke Ingels Group (BIG) mérnökei által tervezett környezetbarát, önfenntartó, emisszió mentes nyaraló és lakóövezetté alakítaná, Zira Zero Island néven. Azerbajdzsán, mint fiatal poszt-szovjet demokrácia a sziget által újra felfedezni véli nemzeti identitását, amelynek megépített organikus tájképe az ország természetes domborzatát, hét csúcsát (Seven Peaks) visszhangozza. Az épületek nem csak a természetes környezet mását jelentik, hanem egyben olyan ökoszisztémát is alkotnak, ahol a levegõ, a víz, a fûtés és az energia áramlása a lehetõ legtermészetesebb, környezetbarát módon történik. Minden egyes hegy magán és közösségi funkciót egyaránt hordoz. A sûrû városi területeket központi völgy köti össze a tengerparti üdülõ-negyedekkel.
A szigetalapítás víziója egy olyan önellátó térség létrehozása volt, amely minimális ökológiai lábnyommal rendelkezik és független minden hagyományos energiaforrástól. Az épületek fûtése és hûtése a Kaszpi-tengerhez csatlakozó hõszivattyúval történik. Az egyenletes melegvíz-ellátást a beépített napkollektorok biztosítják, a napfényt pedig fotovoltaikus rendszer segítségével, közvetlen módon elektromos árammá alakítják át. A szigetre esõvízgyûjtõ berendezést és saját víztisztító állomást is terveztek, a növényzet öntözése és trágyázása ezen keresztül történik, amely buja, trópusi növényzetet eredményez. Baku a „szelek városa”, a további energiaszükségletet szélerõmûvek segítségével pótolják. A megújuló erõforrások használatával a Zira Zero Island meg tudja teremteni a széndioxid-kibocsátás nélküli életmódot.
A fent – inkább csak problémafelvetésként, és nem a teljesség igényével – említett tengerparti beruházások esetében többnyire olyan megoldásokról van szó, amelyek az ökológiai változásokkal, elsõsorban a felmelegedés jelenségével nincsenek összhangban. A tengerszint lassú, de fokozatos emelkedése növeli a beruházások kockázatát, így elõtérbe kerülhetnek olyan új ötletek és kísérletek, mint Vincent Callebaut merész terve, a Lilypad, amely az óceánok felszínén lebegõ, és az áramlatok mozgását követõ, félig víz alatti, félig felszíni, körülbelül 50.000 ember számára otthont jelentõ ökovárosokból áll.
A fenti példák is rámutatnak, hogy a víz jövõjét globális stratégiai terv keretében, a gazdasági, környezetvédelmi és szociális szempontok, illetve a fenntarthatósági követelmények együttes figyelembevételével érdemes alakítani. Nem elfelejtve azt a régi – a legújabban az UIA 2008-as torinói nyilatkozatában is megfogalmazott – igazságot sem, hogy az építészet egyben társadalmi felelõsségvállalás is.

 

<< vissza