«vissza   nyomtatás
 
Süvecz Emese

Kurátorok a kiállítás ipar szolgálatában.






A gördeszkázás élményének vizuális látványába ágyazottan lehetett megtekinteni egy sor, „a mai fiatalok vizuális kultúrájáról” szóló kortárs képzõmûvészeti alkotást illetve fogyasztási cikket a Mûcsarnok Coolhunters. Fiatalok a média és a piac között címû tematikus kortársmûvészeti kiállításán. A középsõ termekbe lépve a látogatót egy monumentális gördeszka pálya látványa fogadta, a kiállításon szereplõ munkáknak egy jó része ezekben a terekben került bemutatásra 1 (egészen pontosan Mûcsarnok teljes terében, az apszist leszámítva, ahol Muntean & Rosenblum tárlata volt látható).

A fiatalok, mint sajátos társadalmi csoport sztereotipikus megjelenítõjének, a gördeszkának, pontosabban a gördeszka pálya látványának kiállítás-designként való alkalmazása feltételezhetõen mint a kiállítás vizuális megoldásainak legnépszerûbb eseménye vonult be a magyar látogatók kiállítóterekben szerzett esztétikai tapasztalatai közé. „Ez cool” – mondhatták sokan, fõképp a fiatalabb látogatók közül, az eléjük táruló látvány kapcsán. Holott szigorú szakmai szemmel nézve már nem éppen eredeti ötlet, és nem is annyira spektákulum jellegûre sikeredett, mint amennyire – feltételezésem szerint – a kiállítás kurátorok (Birgit Richard, Klaus Neumann Braun Sabine Himmelsbach és Peter Weibel) szerették volna – különösen ha látványt felülírja az a bizonyos enyhén orrfacsaró szag, ami a gördeszka pályát imitáló architektúrát bevonó sötétszínû matéria árasztott magából. A kiállító térbe lépve az elsõ „hm, fiatalos és trendi dolgokat lehet itt majd látni” benyomást rögtön a „mit is, és meddig fogok én itt belélegezni” – a kellemes befogadás élményét kikezdõ, alattomos kis gondolatok követték.

Ha valami miatt igazán érdemes a kérdéses kiállításról gondolkodni jelen pillanatban itthon, Budapesten, akkor az nem más, mint a befogadás, a „kiállítás-csinálás” és a választott tematika, a vizuális kultúra tartalmainak értelmezése közötti összefüggés elemzése teszi izgalmassá. A Coolhunters nem volt éppen átgondolt kiállítási narratíva. A bemutatott mûveket tekintve az inkább társadalomtudományi indíttatású érdeklõdés alapján szelektált kiállítási tárgyak között sem volt különösebben sok erõs, emblematikus erõvel bíró mûalkotás, és a bemutatás sem nyûgözte le merész vizuális hatásokkal a tapasztaltabb kiállítás-látogatókat. Mégis érdemes róla rövid eszmecserét folytatni, mert viszonylag fontos és pozitív lépésnek tekinthetõ a budapesti kiállításgyárak történetében, ugyanakkor kiállítás rendezés szempontjából is tanulságos próbálkozásnak számít.

A Coolhunters csoportkiállítás, melynek szervezõ tematikája „a fiatalok önmagukról és saját kulturális gyakorlataikról” alkotott képe „amelyet a nyilvánosság felé közvetítenek”, „hogyan találják meg õk ezekben az áttekinthetetlen idõkben és terekben a maguk választotta utat, identitást, »menõséget« [coolness]-t?” A kiállítás narratívája meglehetõsen ambiciózus vállalkozásként, hat modulban szándékozott egybegyûjteni a fiatalok tapasztalatvilágának „központi aspektusait”. „A fiatalok a testhez, a nemhez, az áruk világához, térhez, és az idõhöz, a nyelvhez, az erõszakhoz fûzõdõ viszonyát a média, a mindennapok és a mûvészet összefonódásán keresztül mutatjuk be” – írják a kiállítás kurátorai. A bemutatott munkák mûfaját tekintve számos videó, interaktív számítógépes munka, fotó, grafiti, installáció, szobor valamint hétköznapi fogyasztási cikk (ún. tárgykultúra archívum) szerepelt a kiállításon.

A kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy nyíltan felvállal egy társadalomtudományi ihletettségû tematikát, a kultúrát az ún. kulturális fordulat utáni nézõpontból elemzõ álláspontot, beengedve ezzel olyan nem képzõmûvészek által készített tárgyakat illetve a bemutatott mûtárgyak által közvetített (szub)kulturális tartalmakat a kiállítótérbe, amelyek rokon darabjait és témáit itthon a Néprajzi Múzeum jelenkor kutatásában illetve annak gyûjteményi anyagában találjuk. A Coolhunters budapesti meghívása tehát folytatása annak a kurátori ízlésnek, ami a vizuális kultúra mûvészettörténeti kánon(ok) utáni értelmezésének nézõpontjából dolgozik, és ami a Mûcsarnok programjában a kilencvenes évek végén vált legitimmé (vö. Trans Sexual Express címû kiállítás, amelyben a társadalmi nem reprezentációja volt a hívó szó vagy az Elhallgatott Holocaust, amelyben a roma képzõmûvészek alkotásainak becsatornázása történt meg a magyar reprezentatív képzõmûvészeti tárlatok sorába stb.)

Sajnálatos módon azonban a Coolhunters nemcsak a mûvészeti kánonokat liberalizáló nézõpontját tekintve állítható az imént említett tematikus kiállításokkal többé-kevésbé párhuzamba, hanem a tematikus csoportos kiállítás, mint bemutatási forma sikeres megvalósításának tekintetében is. A Coolhunters kiállítás koncepció fentebb említett részeinek macskakörmös, szó szerinti idézésével próbáltam jelezni a téma szabatos definiálása és a megvalósult látvány számomra problémás viszonyát. A tematikus csoportos kiállítás, mint kiállítási forma úgy tûnik gyakran nem igazán eredményes a befogadókkal történõ kommunikáció tekintetében. Teljesen függetlenül attól, hogy „import” kiállításról vagy hazai szellemi termékrõl van-e szó, gyakori jelenség, hogy a tematikus kiállítások sikertelenül közvetítenek az intézmény és a kiállítás-látogatók bizonyos csoportjai között. Különösen számon kérhetõ ez olyan jellegû kiállítások kapcsán, mint a Coolhunters, amelynek társadalomtudományi ihletettsége nyilvánvaló (még akkor is, ha ezt sikeresen leplezi), ami indokolttá tesz egy erõteljesebben didaktikus jelleget. A bemutatás tisztán didaktikus jellegét a képzõmûvészeti tárlatok, az elsõsorban az esztétikai diskurzusból építkezõ kiállítások koncepciói általában igyekeznek háttérbe szorítani, míg a nem képzõmûvészeti kiállítóhelyek esetében a kiállítás design egy hozzáadott plusz értéknek számít és szigorúan a befogadói értelmezést hivatott szolgálni. 2 A Coolhunters azonban olyan képzõmûvészeti kiállítás, ami a választott témáját tekintve sajátos befogadói felkészültséget feltételez (vonatkozó társadalomtudományi ismeretek), amelynek hiányában a bemutatás elhibázottsága vagy ellenkezõleg, pontos kialakítása nem derül ki a látogatók számára. Ami a befogadók számára megjelenik az egyfajta nehezen strukturálható információdömping, a pop-os felütésébõl (monumentális gördeszkapálya) adódóan egyeseket kifejezetten megnyerõ vizuális hatás, amit viszont joggal nevezhetünk ebben az esetben problémásnak, mivel gyakran félrevezetõ. A Coolhunters kiállítás kurátori kihívása a nem képzõmûvészeti tárlatok didaktikussága és a képzõmûvészeti bemutatás didaktika-ellenessége között megbújó feszültség felismerése és sikeres orvoslása. Úgy tûnt számomra, hogy a kiállítás nem igazán tudott a kérdéses problémával megbirkózni, mivel már a bemutatott tematikát tekintve is zavaros kép fogadta a tárlatlátogatót.

A gördeszka pálya metaforája sikeresen épít a „köztereken száguldozó srácok” ismerõs asszociációjára, így a kiállítás elsõ termébe, a fõhajóba belépõ látogatónak az elsõ pillanattól kezdve hatásosan közvetíti, hogy „a kiállítás olyan tartalmakról szól, amelyek a mai fiatalokat tárgyaik és mindennapi tevékenységük tükrében ábrázolja”. A probléma ott kezdõdik, ha esetleg egy fiatal látogató nem érzi magáénak azt a képet, amit a kiállítás õróla közvetít, vagy bizonyos képi referenciáit egyenesen nem érti. Ez utóbbi nyilván nemcsak õvele eshet meg, hanem bárkivel, aki nem mozog otthonosan az acid house, a goth, a grunge, hippi, punk és mod stb. (szub)kulturális világában, vagy nem hallott azokról a fogyasztáskritikus mozgalmárokról, akik tudatos fogyasztói válaszaikkal bojkottálnak bizonyos multi cégeket, vagy nem sajátította el egyetemi tanulmányai során a fogyasztáskutatás új keletû diszciplínáját, illetve a kritikai kultúrakutatás ifjúsági kultúrákra vonatkozó kutatási eredményeit.

A kiállítás számos olyan helyzetet alakít ki, ami megerõsít bizonyos – a fogyasztás és az ifjúsági kultúra témájához köthetõ – sztereotípiákat, ahelyett hogy a bemutatás következetesen átgondolt felépítésével megismertetné alternatíváikat. A gördeszka három termet kitöltõ motívuma olyan munkáknak szolgál architektonikus keretéül, melyeknek meglehetõsen kevés közük van a gördeszkás tizenéves ifjúság csoportkultúrájához, mint például a klubkultúrák fogyasztói világa. Továbbá az egyes életstílus kultúrák valóságát tekintve az itthon talán leginkább ismert klubkultúrák kurátori értelmezése is gyakran félrevezetõ. Andreas Gursky táblakép méretû fotó munkáján például felülnézetbõl mutatott fiatalokat látunk, akik épp egy rave rendezvényen vesznek részt. A kamera beállítása ily módon a parti résztvevõit egy homogén és passzív fogyasztói masszaként értelmezi, ami ellentmond a kritikai kultúrakutatás által alátámasztott állításoknak, miszerint egy bizonyos életstílus mûvelése az egyének aktív döntéseinek az eredménye. „A zenei ízlés természete, ahogy maga a zene is, a kifejezés sokoldalú és határozottan változékony formája. A zene a hangulatok és élmények olyan skáláját hozza létre, amelyen belül az egyének szabadon tudnak mozogni. Az urban dance zene, a létrehozása során megjelenõ stíluskeveredés miatt, pillanatképek sorozatával szolgál arról, ahogy a fogyasztók a zenei ízlés ilyen mozgó érzékenységeit mûvelik. Sõt számos olyan nagyobb klubban, ahol urban dance zenei esteket rendeznek, a fogyasztók azon vágya, hogy különbözõ zenei hangulatok között válasszanak, és azokba merüljenek bele, még jobban megvalósul több terem vagy szint használata révén, amelyek párhuzamos események helyszínéül szolgálnak, és amelyek között a klubtagok kedvükre mozoghatnak. Következésképp épp az urban dance zenei események egyre inkább egyéni választás kérdésévé válnak, hiszen a hallgatott zene típusának, a hallgatás és a tánc helyszínének kiválasztása nagyon is az individuális fogyasztó döntésén múlik.” 3 (kiemelés S.E.) A sztereotípiák újratermelése tulajdonképpen már a címadással megkezdõdik. A Coolhunters elnevezés félrevezetõ, mert akár olyan kulturális gyakorlatot is sugallhat, melynek mûvelõi azonos módon gondolkodnak a „menõség” fogalmáról. Csakhogy a fiatalságon, mint társadalmi csoporton belül ebben az értelemben egyetlen körülhatárolható fogyasztói tábort meghatározni problematikus, 4 mivel a fiatalok is különbözõ ízléscsoportokat alkotnak, melyek tagjai adott esetben egyszerre többféle fogyasztási szokásnak hódolnak. Általában a fõsodor, mint ízléskategória, meghatározása empirikusan nehezen igazolható.

A kiállítás a végiggondolatlan koncepció mellett (fiatalok homogén fogyasztási szokásai, szubkulturális attitûdök elnagyolt bemutatása, mainstream-re vonatkozó utalások), a befogadók ismeretfejlesztése tekintetében sem következetes. Nagyon kevés összefüggõ információ áll a látogató rendelkezésre abból a történetbõl, amit a kurátor a fiatalok kulturális gyakorlatai illetve ennek képzõmûvészeti vonatkozásai kapcsán el szeretne mesélni. Az elsõ teremben olvasható teremszövegben egy laza problémafelvetést olvashatunk, amit aztán továbbhaladva a kiállítás terében nem követ részletesebb információ. A bemutatott tárgyak elrendezése sem szolgálja ismereteink gyarapodását a témában. A kiválasztott hat modul megjelenítése nem kevesebbet feltételez, mint a potenciális látogatók meglévõ információinak ismerete tükrében(!) egy olyan kurátori program felállítását, amely sikeresen közvetít új tartalmakat a megjelölt témákban. A kiállítás megtekintését követõen ember legyen a talpán, aki képes összefüggõ történetet gyártani a látottak alapján. Tulajdonképpen mire is gondoltak egész pontosan a kurátorok, kik azok a menõségre pályázók és mit jelent menõnek lenni? Ily módon a didaktikusság fel sem merül, mint a képzõmûvészeti kiállítótér kontextusában fellépõ kurátori dilemma. A kiállítás szóróanyagából kiderül, hogy a Coolhunters – kaotikus egyben grandiózus – témafelvetésének elsõszámú célcsoportja a középiskolás diákság. Tanulságos lenne visszacsatolásokat kapni arról, hogy pontosan mi is történt a kiállítás ifjú látogatóinak a fejében....

Korántsem vagyok híve azon kritikusi attitûdnek, mely könnyedén két vállra fektet egy ambiciózus vállalkozást. Minden kiállítás egy szemléletmódot tükröz, amit sajátos kontextusok állítanak elõ, melyeket már önértékük okán is érdemes megismerni. (Érdekes megemlíteni például, hogy a Coolhunters német recepciója pozitívnak mondható). Mindemellett nagyon fontosnak tartom kiemelni a kurátori munka befogadó orientált feladatait, különösen az átmeneti társadalmak kontextusában, ahol diskurzus és közönség hiányában a kiállítóhelyeknek egyszerre több szerepet kell betölteniük. Egy utazó kiállítás csupán a bemutatott mûtárgyait viszi magával, eredeti közönségét „maga mögött hagyja”.

Jegyzetek

1 A bemutatásnak a múzeum tudományokban használt értelmezését alkalmazom írásomban. Eszerint a bemutatás a múzeum modernizmus utáni felfogásában a tanulásra alkalmas keretet szolgáltatja, azt a környezetet biztosítja, melyben a látogatók jelentés elõállítási folyamatai zajlanak és ezt a tárgyak és gondolatok strukturálásával teszi. A bemutatás által az „interpretációt” magának a kiállításnak kell képviselnie (ebben az értelemben a múzeumi kontextusban használt interpretáció fogalom eltér a hermeneutikában használt interpretáció fogalomtól).

2 A múzeumi kommunikációs szolgáltatásoktól eltekintve egy képzõmûvészeti múzeumban inkább szemlélõdünk, és gondolatainkba merülünk, míg a nem képzõmûvészeti múzeumokban ezen idõt inkább olvasással töltjük . A nem képzõmûvészetet bemutató múzeum gyakran lineáris témavezetésre törekszik, sok és könnyen követhetõ háttér információval, míg egy képzõmûvészeti kiállítás megpróbál sikeresen egyensúlyozni a mûvészi intenció, a kurátori értelmezés és a befogadók hatékony informálásának kényes határán, különösen így van ez, ha az illetõ képzõmûvész még élõ alkotó.

3 Andy Benett: Szubkultúrák vagy neo – törzsek? A fiatalok, a stílus és a zenei ízlés közötti kapcsolat újragondolása. In.: Replika, 2005/december, 139. o.

4 Vannak azért kivételek pl. a goth színtér, vö. Paul Hodkison cikkét Replika idézett számában.

 

<< vissza