«vissza   nyomtatás
 
Charles Harrison

What Do Pictures Want? (recenzió)

(W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? University of Chicago Press, Chicago, 2005. 380 oldal, ill.[1])

 
Mitchell képeknek szentelt munkásságát két erény ritka egybeesése jellemzi. Az nem meglepõ, hogy az Iconology és a Picture Theory szerzõje, továbbá a Critical Inquiry alapító szerkesztõje lenyûgözõ elméleti kifinomultságról tesz tanúbizonyságot. Ami kevésbé várható, az a mindenevõ, Candide-i étvágy, amellyel ráveti magát a humán képek teljes spektrumára. A füstölgõ World Trade Center, Dolly a klónozott bárány, William Blake illusztrációi, Antony Gormley szobrászi avatárjai, Robert Frank fényképei, ausztrál bennszülöttek pontozott képei, különféle filmjelenetek és a kilencvenes évek boldogtalan absztrakt festményei egyaránt kiváló terepet kínálnak eszmefuttatásai számára. Ez a nyilvánvaló naivitás persze nem áll ellentmondásban a kifinomultsággal. Éppenséggel annak motorja, kérlelhetetlenül hajtja azt a fajta kutatást, amelyet a „patinásabb” diszciplínák hajlamosak alábecsülni. Mitchell vállalkozásának irányelve az, hogy átláthatóvá kell tenni, vagy éppen semmibe kell venni azokat az intellektuális korlátokat, amelyek védelmében az akadémikus tudomány mûködik; és leginkább akkor érdemes ezt tenni, amikor ezek arra szolgálnak, hogy megerõsítsék az osztálykülönbségeket a vizuális kultúra kiterjedt kutatási területén belül. A képek iránti szolgálata így része a kurrikulum ama liberális kiterjesztésének, amely a hetvenes évek óta folyamatban van. A könyvének címében kifejezõdõ vágyak így hasonlatosak a „lealacsonyított és megalázott Másik, a kisebbségek és az alárendeltek elhallgatott vágyaihoz, amelyek oly alapvetõk voltak a társadalmi nemi szerep, a szexualitás és az etnikum modern kutatásának kialakulásában.” (Mitchell, 29.)[2]
Nem túl gyakori a humántudományokban, hogy a széleskörû tudományosság egy a tanulmányozott anyagra irányuló átfogó és eklektikus megközelítésmóddal párosul. Ez a kombináció már önmagában is vonzó. Figyelemreméltó, hogy a könyvet megalapozó tanulmányok nagy része szekciónyitó elõadásként hangzott el, és számos konferenciára és szimpóziumra meghívást kapott szerte a világban. Nem különösebben zavaró a példák és az érvelés esetenkénti ismétlõdése sem. Ugyan a Mitchell számára fontos „tárgy-kapcsolatok” kategorizálása egy háromosztatú („Totemizmus, fetisizmus, bálványimádás”) kulcsfejezetet kap, a könyv mégis újra és újra emlékeztet arra, hogy a releváns társadalmi és pszichológiai mechanizmusok milyen módon teszik a „dolgokat” „speciálissá”. (193.) Szintén sokszor hallunk a második parancsolatról. Kérdéses azonban, hogy az intenzitás, amellyel Mitchell példái rezonálnak témáira, valóban megfelelõ mutatója-e azok interdiszciplináris potenciáljának, miközben az is világos, hogy a különféle tanulmányok eredetileg számos általános érvényû megfontolást is magukba foglaltak, és a végeredményt az összefüggõ gondolatmenet igénye alakította ki. Igazából az egyes fejezetek esszé-szerû jellege a könyv egyik nyilvánvaló értéke, lehetõvé teszi, hogy a szerzõ kipróbálja az egyes elképzelések határait, és így elkerülje az interdiszciplináris kutatásra jellemzõ nagyképû teória-gyártást (ami amúgy a Mitchell által hivatkozott akadémikus szövegek egy részére is jellemzõ). Habár Mitchell többnyire komolyan beszél – például az USA jelenlegi politikai helyzetét illetõen – de sosem komolykodik.
A könyv tizenhat fejezete három részre oszlik: Képek, Tárgyakés Média. Mitchellt a képek animizmusa foglalkoztatja – nem egyszerûen az a képességük, hogy éljék a maguk életét, hanem az a hajlamuk is, hogy megmutassák azt, amit nem egy könnyen látunk be saját életünkrõl, és az azt kormányzó vágyainkról és félelmeinkrõl. Azt szokták mondani, hogy a képek animizmusára irányuló mûvészettörténeti kutatás nem különösebben biztató. Ez talán azért van így, mert könnyebb egy ilyenfajta kutatást elvinni a mimézis izgalmas birodalmába, mint az opak konstruktivitás és az esztétikai ellentmondások vidékeire. Van valamiféle határa a zseniális grafikák, a trompe l’oeil festmények és az életnagyságú szobrok okozta élvezeteknek. Vagy inkább arról van szó, hogy maga ez az élvezet válik gyorsan fárasztóvá a hétköznapi tudat számára. Mitchell kellõképpen tisztában van ezzel, amikor kijelenti, hogy „a képek bûnös hatalmának kritikai kidomborítása és elpusztítása egyszerre könnyû és hatástalan”. (33.) Miközben rá is hatással van a képek varázslatos, felkavaró és felháborító ereje, kényszeredett távolságtartással vizsgálja a képrombolás és a képimádat túlzásait. (Lásd különösen a „Fenyegetõ képekrõl” szóló fejezetet a Brooklyn Museum 1999-es Sensation kiállításának tárgyalásával.) Viszont, ha mûalkotásokról van szó, akkor azokat részesíti elõnyben, amelyek technikai eredetisége illeszkedik a bevett terminológiához, vagy amelyek ellenállhatatlanul hozzák felszínre témájukat (illetve Gormley esetében teátrális ünnepélyességüket). Hasonló okokból lehetnek gondjai az „elit modernista” absztrakt mûvészettel (amelyet képrombolóként értékel) is, és talán bármilyen mûvészettel, amely virtuálisan híján van a képi tartalomnak. Azok lehetséges kritikai tartalmát azonban nem lehet elhárítani azzal a könnyû rosszallással, hogy „a népszerûségen és a társadalmi elismertségen kívül semmi sem képes kivívni a mûvészetvilág elitjének megvetését, amely azt képzeli, hogy egyetlen komoly mûvész sem készíthet komoly mûvet a tömegek számára.” (269.) Éppúgy nem igaz, hogy kizárólag a popularitás alapján kérdõjelezhetõ meg egy mû komolysága, mint ahogy a népszerûtlenség sem lehet annak mércéje. De Mitchell mûve nem mûvészettörténet és nem is mûkritika, és nem is akar annak látszani. Meglehetõsen értelmetlen lenne elmarasztalni a szerzõt a modernista mûvészet igen speciális aspektusai iránti közömbösségéért, miközben egyaránt elfogadjuk a képek birodalmára irányuló tekintetének tágasságát és a specifikus esetek kapcsán nyújtott pártfogásának nagyvonalúságát. A „mûvészi” és a „nem-mûvészi” képek közötti határok nem igazán foglalkoztatják. E tekintetben, például Richard Wollheim Painting as an Art címû könyvéhez képest, mûve az akadémia ellentétes pólusára kerül, habár Wollheimnek is elég sok mondanivalója van a vágy és a képalkotás viszonylatairól.
A What Do Pictures Want? legnagyobb erénye, hogy Mitchell körültekintõen teszteli a képek leírásához korábban elégségesnek látszó taxonómiát, és hogy kritikai elméletet alkalmaz a tárgyi vonatkozások kapcsán is. A könyv címének kérdése egyszerre felhívás a potenciális tárgyak terepének széleskörû átvilágítására, és egy átgondolt alternatíva azon anti-ikonografikus értelmezési módszerekkel (amelyek központi szerepet játszanak a modernista kritikában) szemben, melyek szerint a tartalom elválaszthatatlan az esztétikai értéktõl. Nemcsak arról van szó, hogy Mitchell Panofsky módjára újra be akarja vezetni az ikonográfiát az intranzitív olvasás módszereként. Ezt bizonyítja „a mit akarnak tõlünk a képek?” kérdés implicit toldaléka: „a lényeg (…) nem a mûtárgy megszemélyesítése (…) hanem az, hogy a mûalkotáshoz való saját viszonyunkat kérdõjelezzük meg, hogy a kép és a befogadó kölcsönös egymásra hatása legyen a kutatás terepe.” (49.)
Ha ez a vizsgálati módszer kritikailag nem bizonyul hatékonynak, akkor nyilvánvalóan csak a kép-befogadó kapcsolatok azon típusaiban és eseteiben lesz kifizetõdõ, amelyek megfelelnek kedvelt önképeinknek. Ugyan Mitchell megközelítésmódjának egyik következménye az, hogy semmit sem tarthatunk a figyelemre méltatlannak, világos, hogy nem az a célja, hogy a képeket valamiféle közös nevezõre redukálja. A címadó esszé egy jelentõségteljes passzusában tovább is gondolja az alapkérdés implikációit:
„Ki vagy mi a célpontja a képek által kifejezett igénynek, vágynak, szükségletnek? Úgy is le lehet fordítani a kérdést, hogy mi hiányzik ebbõl a képbõl; mi az, amire nem terjed ki? Mi az a terület, amit figyelmen kívül hagy? Hol a vakfoltja? Mi az, amit a keretei, vagy a határai kizárnak? (...) Mit tehet, vagy mit kell tennie a befogadónak, hogy teljessé tegye a képek tevékenységét?” (49-50.)
A továbbiakban Mitchell e kérdések relevanciáját Velazquez Las Meninasa kapcsán demonstrálja, majd arra a következtetésre jut, hogy „ez egy olyan kép, amely semmit sem akar tõlünk, miközben úgy tesz, mintha teljesen felénk fordulna.” (50.) Így felmerül annak az érdekes lehetõsége, hogy talán a Mitchell által körvonalazott kutatás végül csak egy új módszert kínál ahhoz, hogy eljussunk az összehasonlítható dolgok közötti (mondjuk úgy esztétikai) értékítéletek hagyományos és bizonyára elkerülhetetlen végpontjához.
Az esztétikai ítélet és a befogadás elõtérbe helyezésével a modernista kritikai hagyományban az a probléma, hogy egyrészt olyan médiumokat részesít elõnyben, amelyek a tárgy és a befogadó kapcsolatában hagyományosan a kiváltságokat és a személyességet istápolják; másrészt az, hogy eltekint attól a szituációs vizsgálattól, amely arra szolgál, hogy a képeket összekapcsolja azzal a világgal, amelyben a dolgok többségét elõállítják és fogyasztják, és ahol az emberek többsége dolgozik és kikapcsolódik. Mitchell példaszerû kérdésének korrekciós szerepe az, hogy a képekkel kapcsolatban elvárja tõlünk, hogy ne feledkezzünk meg a vágyak és a szükségletek e tágabb világáról, és hogy hallgassunk az ilyen irányú sugallatainkra a kritika során. Az is igaz viszont, hogy kész elismerni, hogy vannak olyan esetek, amikor az efféle megfontolások esetlegesnek bizonyulnak – vannak olyan mûtárgyak, amelyek „autonómnak, önelégültnek, tökéletesnek és a vágyakon túlinak” tûnnek. „Talán ilyen módon viszonyulunk azokhoz a képekhez, amelyekrõl azt gondoljuk, hogy nagy mûvek, és mégis értelmezni akarjuk õket; de elõször éppen azt kell megértenünk, hogy ezt a logikai lehetõséget az vonja maga után, hogy léteznek a vágyakon túli élõ dolgok is.” (50.)
A What Do Pictures Want? azzal a feltételezéssel zárul, hogy a vizuális kultúra kutatását „az oktatási szisztéma átmeneti pontjain” kellene lokalizálni – „a kezdõ szinteken, a mester kurzus elõtt, illetve a doktori tanulmányok határán”. (352-53.) Hiba lenne ezt úgy értelmezni, hogy a visual studies egyfajta segédtudományként kerülhetne megfelelõ helyére a humántudományok mintázatában. Éppen ellenkezõleg, Mitchell minden szinten alapvetõnek tartja a vizualitás tudományát, nem egyszerûen a „képi fordulat” miatt, amelyrõl a Picture Theory szól, hanem azért, mert „nem tudunk túllépni a képeken, hogy eljussunk egy autentikusabb kapcsolathoz a Létezéssel, a Valósággal, vagy a Világgal.” (xiv.) Az egyetemi oktatás kezdetén a vizualitás tudománya felválthatná azt, amit „mûértésnek” [Art Appreciation] szoktunk nevezni. A felvetés sokatmondó. A mûértés protokollja azon a feltételezésen alapszik, hogy létezik egy lényegileg intranzitív viszony a nézõ és a tárgy között. Tudni lehet, hogy mit kell értékelni: a különleges dolgok egy többé-kevésbé megalapozott kánonját; és azt is lehet tudni, hogy mit jelent az értékelés: azt jelenti, hogy megtanuljuk, miként kezeljük ezeket a tárgyakat, vagyis hogyan utaljunk rájuk anélkül, hogy társadalmi zavart keltenénk. A vizualitás tudományában az ideálisan elképzelt – és valamiféleképpen a gyakorlatba átültetett – viszony a tárgy és a nézõ között teljesen tárgyiasult és mindig megkérdõjelezhetõ. A kánon legfõbb értelme az, hogy a kanonizáció mechanizmusainak kutatására motivál. Ami az értékelést illeti, az csupán egyike annak a számtalan reakciónak, amelyet a „valóságot” alkotó képek univerzumának tagjai elõidézhetnek. Ha van egyetlen méltányolható igazság, akkor az, hogy sosem tudjuk irányítani azokat a vágyakat, amelyeket a képek reprezentálnak vagy felkeltenek, sem azzal, hogy beszélünk vagy írunk róla a magunk módján, sem pedig verbalizálhatatlan reakcióinkkal. Ha erre képesek lennénk, akkor érdekességük hamarosan kimerülne, és nem lenne szükségünk arra, hogy még többet hozzunk létre.
Fordította: Hornyik Sándor
 
Irodalom:
W. J. T. Mitchell: Iconology. Image, Text, Ideology. University of Chicago Press, Chicago, 1986.
W. J. T. Mitchell: Picture Theory. Essays on Verbal and Visual Representation. University of Chicago Press, Chicago, 1995.
Richard Wollheim: Painting as an Art. Princeton University Press, Princeton, 1987.
 
Jegyzetek

[1] Charles Harrison: W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? Journal Of Visual Culture, 6:1, 2007. 160-163. A szöveget a szerzõ engedélyével közöljük.
[2] W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? University of Chicago Press, Chicago, 2005. (A továbbiakban a zárójeles oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

<< vissza