«vissza   nyomtatás
 
Sunil Manghani

Visual Studies. A Skeptical Introduction (recenzió)

(James Elkins: Visual Studies. A Skeptical Introduction. Routledge, New York, 2003. 230 oldal, 56 ill.[1])
 
Egyre több áttekintés jelenik meg a vizuális kultúra tudományáról, olyanok, mint Mirzoefftõl az Introduction to Visual Culture(1999), vagy Rose kitûnõ Visual Methodologies-a (2001), és újabban Howelltõl a Visual Culture: An Introduction(2003), illetve Fuery és Wagner Visual Cultures and Critical Theory(2003) címû munkája. Egyetlen szöveggyûjtemény sem képes azonban átfogni egy ilyen ájtatosan interdiszciplináris tudomány egészét, de mindegyik hasznos lehet a maga módján. Elkins idõszerû Visual Studies kötete sem kivétel, de mégis egy lépéssel tovább vezet. „Szkeptikus bevezetõként” ez a mû egy az eddigieknél ambiciózusabb és szigorúbb megközelítésmód szükségességét jelzi. Elkins a „visual studies” kifejezést választotta a könyv címéül, egy még eljövendõ kutatási területre adott utalásként. Szerinte a visual studies azt a tudományt jelöli, „amellyé a vizuális kultúra válhatna: a vizuális praxis határok nélküli tudományos kutatását.” (Elkins, 7.)[2] Elkins állhatatos könyvtáros munkával indít, katalogizálja azokat a kutatókat, helyszíneket, publikációkat és eseményeket, amelyek a vizuális kultúrához kapcsolhatók. Így egy hasznos áttekintést kapunk arról, hogy praktikusan mennyire is virágzik a téma, és egyúttal a szerzõ elõkészíti a terepet a tudományterület jövõjének feltérképezéséhez is.
A vizuális kultúra szükségszerû és vitatott interdiszciplinaritása kapcsán Elkins két fõbb álláspontot azonosít. Egyrészt az interdiszciplinaritás felõl nézve létezik számos, többnyire „érdektelen” próbálkozás. Ezek közül Elkins három alapvetõ modellre hívja fel a figyelmet: (1) a szarka-elmélet egyszerûen „módszereket, témákat és szövegeket hord össze különféle diszciplínákból” (27.); (2) a tudományágak dinamikusabb, transzdiszciplináris keverése, amelybõl azonban sokféle probléma adódik; (3) és W. J. T. Mitchell „diszciplinálatlan” teóriája, amelynek során a vizuális kultúra kiemelkedik a diszciplínák birodalmából, hogy felfedezze mi is az, ami fölött általában átsiklanak, vagy amit éppenséggel kirekesztenek. Ezekkel a modellekkel az a probléma, hogy „amíg tudod, hogy mit csinálsz, addig valószínûleg olyan módon mûködsz, ami leírható diszciplinárisként, még akkor is, ha egyfajta diszciplináris szélhámoskodásról van szó.” (29.) Mindazonáltal ebbõl még nem következik, hogy a „diszciplináris szélhámoskodás” eredménye szükségképpen „érdektelen” lenne. Másrészrõl van viszont az „érdekes” interdiszciplináris vizuális kultúra-kutatás, amely „nem ismeri elõzetesen a témáit, hanem kutatási területén belül elmélyedve talál rá azokra.” (30.) Ebben az esetben a tudományágakat jórészt számításon kívül hagyják; ehelyett a megérzésekre szokás hagyatkozni. És Elkins így is tesz, ugyan túlnyomóan a mûvészettörténet alapjaitól indul el más irányokba, az alapelve mégis az, hogy át kell törni a „tudás kodifikációjának” kényszerû korlátait. (Hogy tisztán lássunk, csak azért lesz a mûvészettörténet a kiindulópont, mert Elkins maga elsõsorban ilyen irányú képzésben részesült – a háttérben nem mûködik semmiféle diszciplináris lobbi.) Elkins számára vonzó a különféle tudományágak együttmûködésének ideája, de nem akar elõtérbe állítani egyetlen specifikus kombinációt sem. Mindenesetre, az „érdekes” interdiszciplinaritás mibenléte végül homályban marad, pedig bizonyára vonzó taktikáról van szó, és vélhetõen pontos képet adna a jelenleg folyó kutatások nagy részérõl. (Már csak azért is, mert a kutatást – legalábbis a humán tudományokban – még mindig jó részt személyes motivációk határozzák meg.) Továbbra is megoldásra vár az a kérdés is, hogy igazán megnyugtató módon el lehet-e képzelni olyan tevékenységet, amely többféle metodológiák kombinál eredeti módon, ahelyett hogy teljesen konvencionális megközelítéseket kínálna témák, tárgyak és történetek sokaságához.
Az interdiszciplináris törekvéseken túl természetesen egyre nyilvánvalóbb, hogy a vizuális kultúra egész gyorsan egy önálló tudománnyá állt össze, és sajnálatos módon nem pusztán intellektuálisan fejlõdik. Elkins rámutat, hogy a kutatók ragaszkodnak a kanonizált szerzõkhöz, és miközben a visual studies programok többsége a metodológiára és az ideológiakritikára (ami szinte bármire alkalmazható) fókuszál, valójában ritkán foglalkoznak kevésbé hagyományos képekkel. Ténylegesen a huszadik századi populáris, nyugati kultúra tárgyait és jelenségeit elemzik, és ez általában azt jelenti, hogy a magas és a populáris kultúra közötti fesztültséget leegyszerûsítik, vagy egyszerûen figyelmen kívül hagyják. Elkins a maga részérõl egy dekonstruktív megközelítést részesít elõnyben, hogy a „high/low” problematikát „a tudományterület alapvetõ nézeteltéréseként” életben tartsa. (58.)
Elkins nem bízik a független vizuális kultúra programokban, mivel ezeket az a veszély fenyegeti, hogy „a többihez hasonló konvencionális, specializált tudományos program lesz belõlük.” (41.) (Persze azok számára, akik nem az USA-ban dolgoznak, és éppenséggel teljesen önálló programokat akarnak létrehozni, ezek a szempontok még kicsit koraiak.) Alternatívaként Elkins egy olyan vizuális tudományt képzel el, „amely még általánosabb lenne, még több diszciplína kutatóit fogadná be, és elmozdulna a premodern nyugati vizualitás, a nem-nyugati mûvészet, az archeológia és a lingvisztika vizuális elemei felé.” (41.) Ez egy igen üdvös és izgalmas meghatározás, de egy hatalmas (már-már egyetemnyi) tanszéket igényelne, amelyen belül számtalan specialista mûködne. Amikor Saussure lefektette a szemiológia alapjait, úgy képzelte, hogy az egy magasabb tudomány lenne, és azon belül lehetne kialakítani további tudományterületeket (köztük a lingvisztikát). Vajon a folyamatban lévõ „vizuális fordulattal” a visual studies egy ilyen magasabb kategória felé törekszik? Azt hiszem nem, de csodálkoznék, ha a vizualitás körüli izgalom – amely hasonló a nyelv körülihez – lankadna, és inkább egy alapvetõ irányultsággá, vagy állapottá formálódna, semmint diszciplínává. Azokat, akik ismerik Elkins munkásságát, nem fogja meglepni abbéli reménye, hogy a vizuális tudomány „hatásköre tekintetében kiterjedtebbé, elemzéseiben igényesebbé, és összességében bonyolultabbá válhat majd”. (vii.) Könyvének fõ fejezetében Elkins tíz olyan módszert mutat be, amellyel ez elérhetõ. Ezek az esettanulmányként elõadott javaslatok három fõ szempont köré csoportosíthatóak: minõség, hatáskör, és – ahogy én nevezném – a tudományterület rezonanciája.
A minõség tekintetében Elkins az elmélet felhasználásának és implikációjának, illetve a témakörök oktatási elveinek újraértékelését sürgeti. Az elsõ esettanulmányban például a vizuális kultúra ideológiakritikaként történõ alkalmazásának jogosultságát firtatja azt sugallva, hogy miközben az osztályok, a fogyasztás és a globalizáció stb. tekintetében ez jár némi nyereséggel, az eredmény többnyire egy diszkrét elemzés, amely esetenként talán mûködik, de nem vezet semmiféle logikus (és radikális) konklúzióhoz. További problémák merülhetnek fel akkor, amikor a vizuális iránti vonzalom túldeterminált, vagy éppen félrevezetõ, vagy ha a vizuális kultúra kutatása egész egyszerûen magától értetõdõ állításokhoz jut el. Például nem feltétlenül szükségszerû, hogy egy olyan esemény képei, mint Diana hercegnõ halála valamiféleképpen a média globalizálódásának lényegét fejezzék ki. Valójában Elkins eljut egészen addig az állításig, hogy a képek „nem mindig optimális helyek a gender, az identitás és a politika nyomainak kutatásához.” (83.) Ennek megfelelõen, hibát követünk el, ha nem figyelünk oda kellõképpen magára a vizuális matériára. Itt számos példa adódik a média- és a filmkritika területérõl, ahol az elemzés túl gyakran támaszkodik kizárólag szövegekre (regényekre, szövegkönyvekre, forgatókönyvekre), ahelyett, hogy a leforgatott anyagra fókuszálna.
Elkins kiváló kritikát ad a vizuális kultúra elterjedési területérõl is. Nyilvánvalóan fennáll egyfajta vonzódás az olyan teoretikusok iránt, mint Benjamin, Warburg, Barthes és Foucault, ami szükségtelenül erõteljes elméleti függõséghez vezet. A hatáskör lehatárolásának hiánya kihat a vizsgált anyagokra és történetekre is. Elkins arra int, hogy a vizuális kultúra kutatásának sokkal nyilvánvalóbban multikulturálisnak kellene lennie ahhoz, hogy a vizuális matéria jóval szélesebb szegmensét vizsgálhassa, és arra, hogy vegyük „komolyabban” a tudományt – azaz „a tudományt inkább tekintsük (…) megalapozott igazságnak, amely hasznos lehet a látás és a vizualitás megértésében, mint társadalmi konstrukciónak.” (87.)
Végül, a rezonancia kapcsán, Elkins nagyobb teret adna a diszciplína történetének, mivel a teoretikusok és a kanonizált szövegek többsége hasonló problémákat vet fel. Ezen túl kívánatosnak tartaná még az „ambiciózus írást” is. E téren John Berger mûveinek még mindig erõs inspirációjára emlékeztet, és felteszi a kérdést, hogy miért „nincs a vizuális kultúrán belül egyetlen olyan kutató se, aki úgy írna, mint Berger”? Ez egy provokatív kérdés, és önmagában is inspiráló, mivel hozzáteszi, hogy „azért nem jár büntetés, ha magára az írásra is odafigyelünk”. (121.) Ezzel együtt figyelmet érdemel a könyv egy izgalmas vonása: egyfajta fotó-esszé húzódik végig a fejezeteken, amely kihasználja a legendák és a képek Barthes késõi írásaira (és újabban W. G. Sebald regényeire) jellemzõ összjátékát: gondolatébresztõ és idõnként megrendítõ kommentárokat fûz a fõszöveghez.
Az utolsó fejezetben Elkins a „vizuális irásbeliség” paradox elképzelését vizsgálja. Ehhez a kifejezéshez õ általában a „kompetencia” (ami önmagában is problematikus terminus) fogalmát társítja. A háttérben az a törekvés áll, hogy a visual studies olyan tantárgy lehessen, amelyet bármelyik tudomány hallgatói felvehetnek, ha a vizualitáshoz kapcsolódó tudásukat akarják fejleszteni. Az egyik érdekes felvetése éppen arra vonatkozik, hogy a hallgatóknak képeket is kellene készítenie (különösen akkor, ha amúgy efféle dolgokkal nem foglalkoznak). Csak azt nem értem, hogy ez a felvetése miért nem szerepel a vizuális tudomány épülésére szolgáló tíz javaslat között.
Sajnálatos módon ez az utolsó fejezet rávilágít számos alapvetõ kérdésre is, amelyek állandóan elõtérbe kerülnek, ha megkíséreljük életszerûen definiálni a vizuális kultúrát. Ott van például az ikonofília kísértete. A vizuális tudomány vázolt általános kurzusa sem tér vissza markánsan ahhoz az alapvetõ kérdéshez, hogy a képek iránti érdeklõdés miért is olyan fontos, és miért is kell a hallgatóknak rész vennie egy efféle bevezetõ kurzuson. Ahogy Elkins megjegyzi az elõszóban õ, személy szerint rajong a látható világért, más szóval a megnézhetõ, lefilmezhetõ, megfesthetõ, összegyûjthetõ, lemásolható, manipulálható és megsemmisíthetõ képek hatalmas birodalmáért. Következésképpen úgy tûnik, hogy ami hiányzik, az a másfajta (például költõi) képek iránti rajongás a „képek családjából” (Mitchell, 1987. 9-14.). Ez az egyik oka annak, hogy miért is lenne megfelelõbb és pontosabb ernyõ-fogalom az image studies. Persze a megoldás nem ilyen egyszerû, mivel egyre több területrõl jutnak a különbözõ kutatói csoportok a vizualitás tudományához. Igazából ez megint egy olyan dolog, ami valószínûleg a jövõben is meg fogja határozni a tudományterület fejlõdését.
Jelentéktelenebb kérdés a nem-nyugati/nyugati dichotómia. Elkins nagyon ért ahhoz, hogy obskúrus vizuális tárgyak felé terelje figyelmünket (és kimutassa obskúrusságuk politikai jellegét), de ezek a matériák nem viszik tovább a vitát, és pusztán mellékesnek tûnnek. Problematikusabb, hogy elszigetelt, eldologiasodott tárgyakról van szó (persze már obskúrus voltuk is ilyen irányba mutat). Annak ellenére, hogy a szerzõ tágítani akarja a visual studies horizontját (ami teljesen jogos), eszmefuttatása belevész a posztkoloniális kritika túlságosan felületes tárgyalásába. Ezen túl egy jóval gyakorlatiasabb kérdés, hogy ki is rendelkezik olyan tudással, hogy tanítsa ezt a csodálatosan felépített vizuális tudományt? Amikor a gondolatmenet az új egyetemi programok és az intézményi átalakítások irányába mozdul el, akkor félelmetesen praktikus kérdések kerülnek terítékre. Ennek köszönhetõen ez a „szkeptikus” bevezetés idõnként utópikus regiszterekbe fordul. Amikor a könyv elõször bukkant fel (e folyóirat elsõ számában) egy „Preface to an imaginary book” formájában, akkor még egy kicsit ellentmondásosabb, fonákabb és produktívabb volt a hangvétele. Valódi könyvként inkább tûnik gyakorlati kézikönyvnek, vagy még inkább kritikai bevezetõnek.
Ami a legjobb ebben a könyvben, az a visual studies-on keresztül-kasul vezetõ, merész és inspiráló „autóstérkép”, amely rengeteg mellékutat is feltûntet a további kutatás számára. Remélem, hogy sokan fogják használni, de nem azért, mert minden mondatával egyetértek, hanem azért, mert azt hiszem, hogy olyan régóta esedékes útra lépett, amelyen egyenes kérdéseket lehet feltenni, és pragmatikus döntéseket lehet hozni abban a tekintetben, hogy mit is akarunk elérni a visual studies lobogója alatt. Amellett, hogy kitûnõ példát szolgáltat az ambiciózus és komplex kutatásra, Elkins legalább annyira emlékeztet arra is, hogy a megoldandó problémák – önmagukban – egyáltalán nem súlyosak. A Visual Studies mindenképpen kötelezõ olvasmány a vizuális kultúra kutatói, hallgatói és oktatói számára; nem csak azért, mert iránymutató (és konstruktívan bomlasztó) számos kérdésben, hanem azért is, mert minden tekintetben erõt ad. És talán így hamarosan eljuthatunk az „érdekesebb” fajta interdiszciplináris munkához, amelyrõl valamiféleképpen a vizuális kultúrának szólnia kellene.
Fordította: Hornyik Sándor
 
Irodalom:
 
James Elkins: Preface to the book A Skeptical Introduction to Visual Culture. Journal of Visual Culture, 1:1, 2002. 93-99.
Patrick Fuery – Kelli Wagner: Visual Culture and Critical Theory. Hodder Arnold, London, 2003.
Richard Howells: Visual Culture. An Introduction. Polity Press, London, 2003.
Nicholas Mirzoeff: Introduction to Visual Culture. Routledge, London, 1999.
W. J. T. Mitchell: Iconology. Image, Text, Ideology. University of Chicago Press, Chicago, 1987.
Gillian Rose: Visual Methodologies. An Introduction to the Interpretation of Visual Materials. Sage, London, 2001.
 
Jegyzetek

[1] Sunil Manghani: James Elkins: Visual Studies. A Skeptical Introduction. Journal of Visual Culture, 3:3, 2004. 373-377. A szöveget a szerzõ engedélyével közöljük.
[2] James Elkins: Visual Studies. A Skeptical Introduction. Routledge, New York, 2003. (A zárójeles oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak. A könyv elsõ, bevezetõ fejezete magyarul is olvasható rovatunk egy korábbi számában.)

<< vissza